Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 3. szám - Görgey Gábor: Vadászszőnyeg (regényrészlet)

A kitelepí­tés pozití­vuma A gyerek­kor gyönyö­re Édenkert Sárosban — Mennem kell!! — nyögte, és anya elszánt, szomorú arcát látta maga előtt. — Értsd meg, mennem kell! ... Azért annyit ma mégiscsak elintézett, hogy a Mária- Terézia komódot a tabernákulummal, a biedermeier garnitú­rát és a cseresznyefa könyvszekrényt a könyveivel reggel át­szállította Nóra lakására. Már régen akarta, de apa és an5ra nem állhatták Nórát, csapásnak érezték volna, ha egy színész- nőcskét vesz feleségül, és minden mozzanattól irtóztak, ami a kapcsolatot prolongálhatná. A kitelepítés fenyegető rémétől egyetlen pozitívumot reméltek: hogy az új élethelyzet elsza­kítja őket egymástól. Ha bútorokat ment át Nórához, ez vala­miféle zálog a bármennyire is bizonytalan, de mégiscsak való­színű jövőhöz. Szó sem lehetett tehát róla, hogy felkészülve a kiűzetésre, bármit is átszállítson. Ma reggel azonban, a bekö­szöntő rémület pillanatnyi lelki bénultságában, rajtaütött szü­lein. Kihasználva, hogy nem volt erejük tiltakozni, egy óra múlva már vitte is a holmikat a nagy nehezen előkerített te­herautón Nórához. Persze ennek a mentőakciónak is főként az volt a hátte­re, hogy erkölcsileg megalapozza, önmaga számára is, hosszú távollétét a felfordult házból, azaz ottmaradhasson Nóránál, miután elhelyezték a bútorokat. Amint a szállítók kitették a lábukat, Nórával már az előszobában egymásnak estek, majd bent a szobában órákon át összefonódva szerették egymást. De most már, érezte, mennie kell. — Mennem kell! Értsd meg, mennem kell! Nóra lazított combjai szorításán és ő már azt hitte, meg­szabadul, amikor átvibrált rajta az a bizonyos érzés. Még gye­rekkorából hozta és megmaradt mindmáig. Tulajdonképpen szégyellte és titkolta, holott valójában mindig vágyott rá, hogy valaki véletlenül rábukkanjon a titokra és ő átadhassa magát gyerekkori gyönyörének. Tárkányban nyaraltak évről- évre, unokatestvérek, közös nagyapjuk birtokán, a Felvidéken, a Tátra és a Branyiszkó még a legforróbb nyárban is hűs le- helletű közelségében. A klasszicista, oszlopos kastélyt övező hatalmas park, lejtős alján a hegyekből alácsobogó patakkal, maga volt az univerzum. Minden volt benne. Parádés rondel­la, hogy a széles lépcsősor előtt megálló bricska vagy hintó, továbbhajtva, megfordulhasson; pompás virágágyások, nyárra a szabadba kirakott oleanderliget; különleges fák egész arbo­rétuma, ezek között is legfőbb kedvencük, egy hatalmas növé­sű, gyerekeknek való mászó- és fészkelőfa, a bőrlevelű vér­bükk; azután jókora, elkerített málnáskert (akkora szemű mál­na, mint Tárkányban volt, talán nem is létezik, álom volt az egész); töméntelen fajtával megrakott nagy gyümölcsös; sze­mérmesen eldugva egy mindent ontó veteményes, benne a mindig matató kertésszel, Jankó bácsival (aki a titokzatos üveg­háznak is mindenható ura volt), hersegő sárgarépát és vaj pu­ha karalábét délelőtti máj szólásra tőle kellett igényelni; egy jókora domb, számukra megmászni való roppant várhegy: a 288

Next

/
Oldalképek
Tartalom