Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Görgey Gábor: Vadászszőnyeg (regényrészlet)
A kitelepítés pozitívuma A gyerekkor gyönyöre Édenkert Sárosban — Mennem kell!! — nyögte, és anya elszánt, szomorú arcát látta maga előtt. — Értsd meg, mennem kell! ... Azért annyit ma mégiscsak elintézett, hogy a Mária- Terézia komódot a tabernákulummal, a biedermeier garnitúrát és a cseresznyefa könyvszekrényt a könyveivel reggel átszállította Nóra lakására. Már régen akarta, de apa és an5ra nem állhatták Nórát, csapásnak érezték volna, ha egy színész- nőcskét vesz feleségül, és minden mozzanattól irtóztak, ami a kapcsolatot prolongálhatná. A kitelepítés fenyegető rémétől egyetlen pozitívumot reméltek: hogy az új élethelyzet elszakítja őket egymástól. Ha bútorokat ment át Nórához, ez valamiféle zálog a bármennyire is bizonytalan, de mégiscsak valószínű jövőhöz. Szó sem lehetett tehát róla, hogy felkészülve a kiűzetésre, bármit is átszállítson. Ma reggel azonban, a beköszöntő rémület pillanatnyi lelki bénultságában, rajtaütött szülein. Kihasználva, hogy nem volt erejük tiltakozni, egy óra múlva már vitte is a holmikat a nagy nehezen előkerített teherautón Nórához. Persze ennek a mentőakciónak is főként az volt a háttere, hogy erkölcsileg megalapozza, önmaga számára is, hosszú távollétét a felfordult házból, azaz ottmaradhasson Nóránál, miután elhelyezték a bútorokat. Amint a szállítók kitették a lábukat, Nórával már az előszobában egymásnak estek, majd bent a szobában órákon át összefonódva szerették egymást. De most már, érezte, mennie kell. — Mennem kell! Értsd meg, mennem kell! Nóra lazított combjai szorításán és ő már azt hitte, megszabadul, amikor átvibrált rajta az a bizonyos érzés. Még gyerekkorából hozta és megmaradt mindmáig. Tulajdonképpen szégyellte és titkolta, holott valójában mindig vágyott rá, hogy valaki véletlenül rábukkanjon a titokra és ő átadhassa magát gyerekkori gyönyörének. Tárkányban nyaraltak évről- évre, unokatestvérek, közös nagyapjuk birtokán, a Felvidéken, a Tátra és a Branyiszkó még a legforróbb nyárban is hűs le- helletű közelségében. A klasszicista, oszlopos kastélyt övező hatalmas park, lejtős alján a hegyekből alácsobogó patakkal, maga volt az univerzum. Minden volt benne. Parádés rondella, hogy a széles lépcsősor előtt megálló bricska vagy hintó, továbbhajtva, megfordulhasson; pompás virágágyások, nyárra a szabadba kirakott oleanderliget; különleges fák egész arborétuma, ezek között is legfőbb kedvencük, egy hatalmas növésű, gyerekeknek való mászó- és fészkelőfa, a bőrlevelű vérbükk; azután jókora, elkerített málnáskert (akkora szemű málna, mint Tárkányban volt, talán nem is létezik, álom volt az egész); töméntelen fajtával megrakott nagy gyümölcsös; szemérmesen eldugva egy mindent ontó veteményes, benne a mindig matató kertésszel, Jankó bácsival (aki a titokzatos üvegháznak is mindenható ura volt), hersegő sárgarépát és vaj puha karalábét délelőtti máj szólásra tőle kellett igényelni; egy jókora domb, számukra megmászni való roppant várhegy: a 288
