Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Görgey Gábor: Vadászszőnyeg (regényrészlet)
jégverem, mely téltől télig őrizte a januárban szekerekkel be- léhordott roppant jégtömböket; vidám teniszpálya, ahol nyáridőben délutánonként fél Sáros-megye összegyűlt, hogy vidám uzsonnázás közben egy-egy páros partit játsszanak; végül a parkot az országúttól elválasztó fenyves, akkora, hogy már kisebb erdőnek számított — kiserdőnek is hívták — és vad bújócskákat játszottak benne. Ebben a paradicsomban, már gyermekfővel, gyakran eszébe jutott: mi lesz ennek az ára? Mikor kell mindezért fizetni? Mikor özönlenek föl a patak másik partján meghúzódó falu szlovák parasztjai a parkba, a kastélyig és be a kastélyba (hatalmas, mindent ellepő árvíznek látta ezt a képzeletében sokszor megjelenő pillanatot), és mikor hasítják le maguknak mindebből az életnek azt a szeletét, mely szerintük megilleti őket? Nagyapa már nem gazdálkodott, illetve csak az erdőket tartotta kezében, a földet és az állatokat átadta egyetlen életben maradt fiának, Sándor bácsinak. Aki szigorúan, de igazságosan bánt a gazdaság népével. A maguk módján szerették is őt, amennyire az urat a szegényember szeretheti. De Sándor bácsiban is megfordulhattak az ő gyerekesnek hitt gondolatai, mert egyszer, kettesben járva a hegyre felkapaszkodó rozstábla mellett, nagy gazdász- bajusza alatt dúdolni kezdett. — Tudod-e, mi ez? — kérdezte. S mikor ő nemet intett, mert ezt a dallamot valóban még sosem hallotta, Sándor bácsi azt mondta: — Ügy hívják, hogy Marseilles. Tanuld meg. — És elmondta a történetét, a francia forradalommal együtt, majd hozzáfűzte: — Ez nálunk is elkerülhetetlen. Egy feudális rezervátum nem lehetséges Európa közepén. Érted? Nekünk búcsúznunk kell ettől. Vége. Szép volt, jó volt, nincs tovább! összehúzott szemében könny csillogott, ahogy egy rozskalász szemeit morzsolta a tenyerében, megállapítandó, milyen lesz az új mag az idén? Itt, a kiserdő tövében, egy nagy nyári almafa alatt szoktak heverészni hárman, ő meg két unokahúga, az ötfogásos ebédek után, kockás skót plédet terítve a fűbe, és fehér batiszt zsebkendőben szorongatva a színes savanyúcukorkákat, melyeket szigorú igazságossággal Mária néni, Sándor bácsi felesége, a nyáron oly népes ház gazdaasszonya — mert nagymama már meghalt — szétosztott köztük. Mindig volt velük egy könyv — Jókai, Mikszáth, Verne Gyula — s ő a két lánynak felolvasott. Böbe és Ancsi hason és felkönyökölve, feszülten figyelte az arcát, mint akik ki akarják fürkészni, milyen fordulat következik a történetben. És egyszer egyik szórakozottan cirógatni kezdte a talpát. Ádámban végigfutott az a jóleső borzongás, mely azóta is élete legkellemesebb érzeteihez tartozott. Nem volt csiklandós, mint az emberek általában, hanem élvezte, ha csiklandozták. A lányok mikor először fedezték föl ezt a gyengéjét, szépen beosztva, naponként váltva egymást, így fizettek a délutáni felolvasásokért. Később pedig Az alkony előérzete Marseilles Rezervátum Európa közepén Délutáni szertartások Talpcirógató 289
