Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 3. szám - Mészöly Miklós: Érintések (Régi-új noteszlapok)
séd támad, hogy nem te keresed az őzet, hanem az keres téged. Te csak lehetővé teszed számára, hogy átadja magát neked. Akkor megölöd. Miután megölted, levágod a fejét és kelet felé fordítod. A szája elé kukoricát szórsz és imádkozol hozzá, hiszen mindannyiunknak élelemre van szüksége ...” S mi? Ha legalább gyilkos-vadász-pueblo-buddhistákká tökéletesedtünk volna! Helyette a „természet uraivá’" tompultunk. És nem önszabályozókká. Meg sem értjük a kérdést: „Csakugyan szükségünk van rá?” Másutt így ír Snyder: .......A Teknősbéka-sziget az évtizedek óta itt élő e mberek mítoszvilágából eredő név s újabban egész Észak-Amerikát így nevezik. Osztoznak a világszerte elterjedt hiedelemben, hogy a föld és a világűr az örökkévalóság óriásteknőcének a hátán nyugszik ” Hozzáteszi, hogy „kutassuk fel ősi szolidaritásunkat, hogy aztán a Teknősbéka-szigeten való együttélésünkön munkálkodhassunk.” Bevallom, már csak ilyen hiedelmek, kemény rítusok tudnának reményt kelteni bennem. Az ilyen zöld-programok, békefelhívások. A hiedelem és rítus mai újrafogalmazása. Mi lehet racionalizáltabb egy modern vágóhídnál — vagy egy emberhús-fog-haj-csont feldolgozó láger-üzemnél? Csak az úton kell elindulni s minden ésszerű szükségszerűséggé fog ártatlanodni, ami megesni akar. Nem vagyunk a helyünkön a puszta rációban, jóemberek; haza kellene mennünk. * Csak egyszer jártam Skandináviában. Most egy vers töményen visszaidézte bennem, amit egy szeptemberi éjszakán a télről képzelegtem Észak-Karja- lában, egy kis faházban. Nem tudom, ki írta, cetlire firkantottam ki vala- honnét. Fenyő Fa csúcsok. Sötétkék éjben zúzmaraköd, az égen ragyog a hold. Fenyő fa csúcsok, kék-fehér hajlat enyészik az égbe, zúzmara, csillagfény. Csizmák csikorognak, nyúlnyomok, őznyomok. Mily keveset tudunk. Ügy akadhattam rá, mint egy anzix-tfotóra. Azóta visszajár. Mit nem tesz a legegyszerűbb: a szerényen pontos és éles exponálás! * „Volt perc, mikor azt hittük a lövészárokban, hogy a béke is olyan, amit össze lehet hajtogatni, mint a kapcát, a hosszú alsót s egy jól megválasztott pillanatban, mikor örülni akarunk, ünnepélyesen szét lehet bontani. Almos trükk-nosztalgiák! Feküdjünk vissza a lőszeresládára. Még van egy kis idő a váltásig...” * 244
