Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)

vagyunk. Valahogy voltunk, viszont ha jön, nagyon hamar megjön. Ha megjön. Átszakad egy visszatartó valami, ha átszakad.

Ha nem, akkor csak nézelődünk, csak voltunk, de nem léteztünk. Azt az örömöt jöttünk beérni, átölelni, amit cipelünk, mondjuk így, amire ítéltetve vagyunk, hogy mi csak ilyen örömöket ismerünk el, de az ilyen semmilyen, amíg be nem érjük, utol nem érjük magunkban.

Ezt kerestük. Ezt nem lehet keresni, nem lehet látni. Benne lehet mindenben, és mindenbe bele lehet kerülni úgy, hogy nincs benne semmiben.

Ugyanakkor rettenetesen óvatos voltam. Lopóztuk ebben a külföldben.

Átszáguldok egy nyáron, búcsúhangulatban.

Mentünk át egy hídon, vastraverzek között mentünk, ez is lehetett volna jó, a sötét vashíd, siettünk át a folyó fölött vagy sínek fölött, már átértünk rajta, és épp befordultunk, táskával, vagyis a barátom zsákkal a hátán, ez egy teljesen céltalan befordulás volt, csak annyi volt a cél, ennyi. Hogy tág átkarolásban, esetlegesen, de nem ráérősen valahol elkezdjük, folytassuk a kezdést, próbálgattuk.

Nem, ez a vashíd még semmilyen nem volt.

Nyomasztó átmenés, kívül-levés.

Át kell ásni ilyeneken is, vergődni, ha kicsit rühelljük is majd.

Viszont nem akartunk rögtön ide menni meg oda menni.

A barátom betért egy trafikba. Nomármost ez a trafik nem sötét, sárgás fény lengi be, kicsit fényes, kívülről, mert én kinn maradtam. Sokáig időzött benne, majd jött kifelé egy harmadik barátunkkal, akivel addig a pillanatig nem álltam kapcsolatban, nem tudatos kapcsolatban álltam, de álltam, mert megpillantásakor már kezdtem érezni valami kis örömöt. Valami már úgy történt. Kezdett. Folytattuk az addig nem látszó, valahol máshol lévő kapcsolatot, ami nélkül persze meglettem volna. Most, hogy ő jött ki, ő lett, kiderült, hogy alkalmas kezdet. Kezdett tényleg külföld lenni.

Sárga volt a kövezet alattam, sárgás. A ház piros. A külföld színei. Ede nevetett rám, és ő egyáltalán nem volt olyan hallgatag, mint mi Kálmánnal, ő úgy viselkedett, mint aki már tudja, mint aki már ráállt arra, hogy kiderítse, miért jött ide, a külföldre. Már talán meg is találta, mert miután átölelt és elengedett, úgy mutatott körbe, hogy ő merről jött, mintha mindenfelől jött volna e felé a trafik felé. És mindenesetre gyorsan rágyújtott. Gyorsan rá akart gyújtani. Ugrált a hátán a zsák', mikor nem gyulladt meg a külföldi gyufa.

A legelső dolgok csak úgy elkezdődnek.

Még nincs semmi. Idejöttünk. Odamentünk. Eltelve búcsúhangulattal, vagyis vágyakozással. Még sose voltunk itt, ahova jöttünk, mégis jönnünk kellett és fokozatosan tudnunk kellett, amit nem tudtunk. A fokozatosság nagyon sokat segített. Lassan értünk oda, nem gyorsan. Viszont nagyon gyorsan kellett éreznünk, hogy ott vagyunk és semmi. A külföld semmi, nélkülünk. Ugyanolyan, mint velünk. Ott vagyunk, s velünk is ugyanúgy teng, mint nélkülünk. Semmi se változik. Bejöttünk ugyanabba. Csak mindenféle másképp néz ki ráadásul.

A legeslegelső dolog, hogy menni kell. Mozogni. Én már alig bírtam kivárni azt is, hogy meggyulladjon a gyufa.

Akkor aztán fölmentünk egy házba. Ede megnyomott egy csöngőt, ami teljesen másmilyen volt, mint otthon, és azt is hittük, hogy nem szól. Szólt, de nem gondoltuk, hogy az a lakás benn akkora, a csöngő meg valahol bel13