Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
jebb szólt. Mind a hárman megnyomtuk egyszer, én utoljára és hosszasan. Végül egy női hang lengyelül kiabált ki. Még mielőtt ajtót nyitott. Ede kezet csókolt az asszonynak, mi meg közben benyomultunk mellettük az előszobába. Az asszony még át is ölelte Edét, mivelünk viszont nem foglalkozott, csak bólintott, mondta a nevét, minekünk hiába is mondta, rögtön elfelejtettük. Később megragadt az agyunkban, amikor már a tengerparti házában nyaraltunk, Ede pedig annyit emlegette. — Ä Malgozsátá nem szereti, ha a tükröt máshová akasztjátok. A Mal- gozsátá nem örüllme néki, ha megtudná, hogy átrendeztétek a szobát. Óvatosan vigyétek majd vissza azt a fotelt a földszintre, levertétek a falat. A Malgozsátá nemrég festetett. — Malgozsátá, Malgozsátá! — ordítottam. — Hogy néztél ki, amikor kijöttél tőle a szobából, te állat, nem emlékszel! Nem is mertél ránk nézni, csak kóvályogtál a hátunk mögött. Szóltunk mi egy szót? Akkor meg miért nem fogod be most a pofádat! Találkoztunk egy részeg pékkel is, aki üveg söröket cipelt haza zsákban. Valahonnan ismerősnek tűntünk neki. Edébe bele is kapaszkodott, húzta magával, hogy süt neki kenyeret. Benyomultunk vele a házába, ahol egy árva lélek sem tartózkodott rajtunk kívül, ott aztán megkezdődött a rumli, a nagy pusziszkodás, mi később ellöktük már magunktól, ha közeledett, Ede nem, ezt sem. A pék kínálgatta a söröket, a zokniját is levetette (nemcsak a cipőt), mezítláb illegette magát. Tovább már nem bírtuk, mivel egyszer csak zokogni kezdett, és azt se értettük, miért. Könyörgött Edének, mintha könyörgött volna, de hiába, elrángattuk magunkkal őt is. Nyaraltunk, Edéztünk. Ez lett. Nem tudtunk átállni. Mi még a második héten is úgy voltunk, mint az elején, első este, mikor megérkeztünk. Kérdeztük az egyik arra járót, hogy hol van a tenger. Az meg ott volt előttünk. A sötétben. Ezt éreztem állandóan. Hogy ott van, nem a tenger, hanem a sötét, valami sötét, a sötétben, bennem, folyton, valami. Loptuk a cigarettát az önkiszolgáló boltokból. Bedugtuk az ingünk alá és a gatyánkba. Egyik nap cigarettát, másik nap konzervet. Csak a kenyeret vettük. Egész nap füstöltünk. Rossz időben egy korzón mászkáltunk, mint mindenki, jó időben a parton beástuk magukat a homokba, és cigiztünk. Már nem tudtam figyelni a dolgok elejére, arra, ahogyan kezdődnek. Egy lány arca világított. Felém. Nekem. Nem először. Az egyik napon a korzón megint éppen teát ittunk egy teraszon ülve, mikor újra. Rám villantott valamit, amiről nem lehetett tudni, hogy kinek a milyen sugárzása. Ö sem tudott róla. Az arca bután és értetlenül meredt rám, az enyém talán ugyanúgy. Mintha már a mozgását sem először láttam volna. Eléggé sietett. Rá szerettem volna gyújtani, de az a gyufa sose. Nagyon messze voltam attól, amit akartam. Néztem, hogy tényleg ő-e az, akire gondolok. Hátulról, hogy ne zavarhassa meg a töprengést, ami nem irányult semmire, nem határozottan irányult rá sem. 14
