Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 1. szám - Csaplár Vilmos: A vágy (próza)
Kedves Mama, Papa! Életemben először Lengyelországba utazom. Azért oda, mert még ott se voltam. Ha megjövök, észreveszitek biztosan. Jött hozzánk egyszer valaki, belépett a kertbe, a lába tűnt elő először a bokor mögül, aztán már nemcsak a lába, a feje is. A keze is. Én meg néztem, éppen oda néztem, nem ismertem, nem tudtam, hogy ki. Jött felém, a terasz felé, a lépcső felé, ahol álltam. Nem tudtam azt se, hogy miért állok ott, csak megálltam, még mielőtt észleltem volna a látogatónkat, a jövevényt, aki nekem senki se volt. Nem csapódott a kapu, valószínűleg tárva volt. Vagy nem is tudom, hogy erre gondolok-e. Már a megállásom előtt volt egy érzésem, és ahogy jött felém, ugyanaz az érzésem volt, csak most már tőle. De leginkább még akkor, amikor a lábát kidugta a bokor mögül. Még nem is tudtam, hogy kinek a lába, csak nyilván sejtettem, hogy valaki jött, nemcsak égy láb. Ez az érzés. Hogy több lépésben elfogja az embert. Ez mint előzmény. Évekkel korábban, mégis egy pillanat alatt meglesz a kapcsolás. Ezzel a búcsúzással is fokról fokra. A vonaton elloptuk egy asszony pénzét. Ültünk, cigarettáztunk, az asz- szony bőre barnára sült Jugoszláviában, nagyon sokat nézegettük a hosszú utazás alatt, ö is a bizalmába fogadott bennünket. Először mindig magával vitte a kézitáskáját, amikor vécére ment, aztán már nem vitte magával, de rögtön turkálni kezdett benne, mikor visszajött. A végén már nem nyúlkált bele, csak ránézett, és leült. Ekkor loptuk el a dollárját, habár nem tudhattuk, mi lesz, ha újra jön vissza. Én a lábamat néztem, a lábamon a cipőt, a cipőmön meg valamit, egy egészen kicsi pontot, és előzékenyen el is nyomtam a cigarettámat, nem tudom, miért, mert az asszony is cigarettázott, éppen akkor is, amikor a fülkébe belépett. Beszélni nem beszéltünk. Mi előre örültünk, hogy milyen jól beváltják majd a polákok a dollárt. Olyan öröm volt ez, amit nem éreztem, csak tudtam, hogy örülök. Való igaz, szerencsés véletlen lopással kezdeni, átesni a kezdeten. Vad megérkezés szelíd ibúcsúihangulatban, egy pályaudvarra, ahol nem zavart mások beszéde azáltal, hogy értem. Csak Kálmán áradozott arról, hogy milyen jól lenne már ott lenni, ahova jöttünk, de sejtelmünk se volt arról, hogy hol van az, és minek is jöttünk má. Mintha túl korán keltem volna, és a szokásos ébredésig olyan időm lenne, ami nincs. Egyszer csak lett, tudom, hogy nincs, kinyílt egy rés, bepillantok, lehetek így is egy kicsit, majd aztán vége szakad. Ezt neveztem külföldnek. Bolyongtunk ebben a külföldben. Kitaláltuk magunknak. Rém egyszerű. Csinálni úgyszólván semmit se kell, nem, azt aztán nem, gombolyodik magától, sőt, kiterült elénk, de lassan, mintha lassan képzelnénk a haladást. Csak addig idegesítő, míg nem tudjuk meg, hogy hol van, mi az. Mi lesz az, amiért mi idejöttünk. Látni nem lehet. Semmit se lehetett látni, annyira eltakarták a látnivalók, lekötöttek bennünket a tudnivalók, az az egész ricsaj, ami van ilyenkor. Csak figyelni kell szép csöndben. És hülyeségekkel foglalkozni, hogy hol alszunk, meg mi eszünk. Elmúlik minden, ez is. Nagyon hamar kiderül, hogy jól fogjuk-e magunkat érezni, vagy csak ott leszünk, ahol lehetnénk. Csak leszünk ott, ahol nem 12
