Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Elek Tibor: Biztató próbaút (kritika)

Közép-európai idő például egy nap története, de szokatlan előadásmódban. A hétköznapi valóság és az atomkatasztrófa előterében kavargó őrült világ „valósága” által indukált belső látomásvilág töredékei mosódnak össze, tűnnek át egymásba, az automatikus írásmódra emlékeztetve. Társai közül ő képes a leginkább szép vers írására, és az azon belül lehetséges teljesség megvalósítására is (Nagyapa, Kártyavár, Termékeny poétika I.).

A többieknél, még a nem kevés tehetséget eláruló Hizsnyai Zoltánnál és Krausz Tivadarnál is sok az ötletszerűség, a végág nem gondolt, végig nem írt vers, annak ellenére, hogy Hizsnyai például még kedveli is a körkörös, lezárt szerkezeteket. Kettejük lírájának közös értékei viszont a sokszínűség, a változatos kifejezésformák, a nyelvi játékosság, az (ön)ironikus és a groteszk hangvétel. Emögött Hizsnyai verseiben látszik egy kiforrottabb, egységesebb világkép, mélyebben feldolgozott létélmény, s ő ezt általában elegendő hitellel tudja közvetíteni az olvasónak. Néhány verse az antológia legjobb teljesítményei között van (Halál fia vagyok, A tanítónéni). Krausz Tivadar költői attitűdje mozgásban lévő, de úgy is mondhatnám, hogy kialakulatlan még. Zavaros képtársításai, következetlen gondolatugratásai olykor követhetetlenek. Láthatóan eredeti és modern akar lenni, de ez gyakran az érthetőség, a befogadhatóság rovására megy.

Ravasz József élményeit, megrendültségét letisztult hangon, szép látomásos- metaforikus képekben fejezi ki. Kár, hogy ezek elég egysíkúak, ismétlődők, variáló- dók. Egy-egy verse reménykeltőbbnek látszik mint itt közölt költészetének ösz- szessége. Nem találok magyarázatot arra például, miért kell szinte minden versében egy-egy hasonló szem- vagy arc-metaforát szerepeltetnie.

Hodossy Gyula kevés verséből annyi látható, hogy nem csupán azért került a kötetbe, mert ő volt az Iródia-találkozók megszervezője. Hajlama és tehetsége líráját létezésünk tragikus és groteszk hangvételű, el vontabb látleletei felé vonzzák.

Feliinger Károly műveinek két fő jellegzetessége van: rövidségük (ami akár erény is lehetne), és hogy általában valakihez szólnak, valakinek az emlékére íródtak (ez sem feltétlenül hátrány). E rövid, a megidézettekére hasonlító versekben nehéz azonban felfedezni magát a költőt, az ő saját, egyéni hangját.

„Sóhajtásodba belepusztult az ég is” — így kezdi Csepécz Szilvia kötatnyitó versét (Fájdalom), kissé nagyot kanyarítva ezzel a mindenségből. A túlfűtött érzelmek romantikus képekben való láttatása további verseit is jellemzi, saját világán belül mégis tiszta, egynemű költészet ez — csak nem hagy különösebb nyomot olvasójában.

Az Iródia-nemzedék prózaírót keveset vonultat föl, folytatva a csehszlovákiai magyar irodalom ezen rossz hagyományát. Szentandrási Tibor egyetlen elbeszéléssel mutatkozik be (Egy pap története). Maga az írás egyenetlen, a mesteri indítás után elszürkül. A narráció bonyolítása, az új nézőpontok felvétele nem funkciótlan, de nem eléggé kidolgozott, indokolatlanul homályt keltő. A jobb részletek, a megjelenítő készség mindesetre tehetségről tanúskodik.

Még árulkodóbbak ebből a szempontból Hogya György és Tálamon Alfonz művei. Hogya Györgyöt magabiztos íráskészsége és szerkesztésmódja mellett rokonszenvessé teszi írói magatartása is. Mindkét írása a kizárólagossággal, a csalhatatlan- sággal, a feltétlen hittel szembeni egészséges szkepszisre szólítja fel az olvasót, még akkor is, ha „Nyűgös dolog a szabadságvállalás!” A Malum sikerültebb és értékesebb volna azonban, ha ezt az üzenetet nem a főhős fogalmazná meg, hanem magából a történetből és az előadásmódból olvashatnánk ki.

Az antológia legfiatalabb alkotója, Tálamon Alfonz (1966.), a legnagyobb meglepetés. Szinte mindent tud már, ami ,a nagy íróvá váláshoz szükséges. A mesterségbeli tudás pedig kivételes prózaírói erényekkel társul, könnyed, hajlékony stílussal, ritka nyelvi gazdagsággal, fantáziadús költői képalkotással, mítoszteremtő képességgel, filozofikus hajlammal. Itt közölt alkotásai is oly gazdagon árnyalt, többrétegű művek (A nap, amelyen ledőlt az első kiszáradt eperfa, Az utolsó író memoárja), hogy külön elemzést érdemelnének.

Nagy eredmény az antológia létrejötte és megjelenése, de kár lenne értékeit el191