Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Papp István Géza: Ady öröksége Áprily Lajos költészetében (Vázlat) (tanulmány)
S messze, távolban, én érzem, látom: (Óh, bús babonák vércse-kedve) Ez az én átkom. En várok, lesek, vén könnyeket Ejtvén egy pergamenbe.” (A befalazott diák) Persze a szellemi elődök közös voltának a jelzésénél nem szorítkozhatunk csak — a még tovább sorolható — „erdőn túliakra”. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy mindketten Csokonait idézik. Áprily „debreceni sétája” Vitéznek állít emléket, ahogy Ady is „szomorú sarjának” érzi önmagát egyhelyütt, a Vitéz Mihály ébresztésében pedig az egyik megszólítás így hangzik: „Mindnyájunknak Atyánknál Atyábbja.” Be említhetjük a közös elődnek elfogadott Ilosvai Selymes Pétert is, vagy a még érdekesebb összecsengést Katona József-ábrázolásukban. Ady A magyar Pimodán című, 1908-ban megjelent, szintén alapfontosságú írásában — melyben, többek között a már említett elődökről is sok szó esik — a következőket vetette papírra: „Katona Józsefet gyakran elképzelem, látom, amikor utolsó éveiben mámorát olykor kialudva, fájós fejjel, csömörrel ébredt. Milyen senkinek érezhette magát, lumpnak, rongynak, utolsónak, maga-bolondítónak és Bánk-bánt semminek. De máskor, amikor feledni akart (s bizony neki volt feledni valója), milyen rosszul járt volna Shakespeare, ha feltámad, s bekukkant Kecskemétre. Majd megmondta volna akkor neki Katona József, hogy kicsoda az igazi Shakespeare, s mit tud, ha éppen kedve van hozzá, a magyar.” Ez a Katona József-kép szimbólumává válhatott a „messiási sorsra” termett, de a vidékiségben, a periférián szükségképpen elkallódó magyar tehetségeknek A „Grünwald Bélák, és Péterfy Jenők” zuhanása ez is. Példának érzi erre a magyar sajátosságra a Katona József-i attitűdöt Áprily Lajos is. A Magányos aktor Kecskeméten ennek a dokumentuma, mintegy az Ady-sorok lírai változata. Érdemes itt pár részletét idézni: „Katona József elmaradt s dúlt lánggal égett Kecskeméten. Zihálva érzi mámorát, ahogy kéjjel kiront a mából s csordult kupával tékozol a halhatatlanság borából! De lázra reggel érkezik, hajnalt zokog a toronyóra. Az ablak álom-kergető, hideg fényt hint a lázadóra. Nem lázadó már, csak Tiborc, a névtelenség hullt magyarja.” Nem kétséges, hogy ebben a lemondásban a „Káromkodott vagy fütyürészett” fátuma kap hangot, amely ha stilárisan nem is, de érzésvilágában jelen van Áprily egy-egy korszakának alkotásaiban. Érdekes lehetne vizsgálni az egybecsengő világ- irodalmi példákat. Csak megemlítjük Dante, Puskin, Edgar Poe hasonló megjelenítését, értékelését, vagy mitológiai példáik gyakori azonosságát. Nem kerülheti el az ilyen szempontból vizsgálódó figyelmét a bibliai képek rokonsága: Ésaiás idézése gyakori, vagy például, Ahasvér mindkettőjüknél többször feltűnő alak. — Adynál ez a bolyongásra kárhoztatott forradalmi hitekkel, a reményt hirdetőkkel azonosul: 179
