Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)
Ismayer vagy zuhogókban fürdő kedvese, a tornácon váró apja vagy a szajkók vers- beli képe. A képzelt út mentén tárgyak és érzések idézik fel régebbiek emlékét. A felfelé sodró sóvárgásban diákkora jut eszébe: „Milyen régóta nem éreztem ezt a cél felé sodró különös sóvárgást. Húszéves voltam, s naponta ott hevertem könyökre támaszkodva a városi erdő oldalában és a havasokat néztem. Azokon a sötétkék vonalakon túl még magasabbra fut a vonal, zuhatagosabb lesz a patak és vadabb a föld. És azon a vad földön, barlangos sziklák és szakadékok lejtős tisztásán él, viaskodik, vezekel, zord erdei emberek között apám, akitől kamaszéveim lázában, életét vádolva, olyan kegyetlen fiatalsággal elszakadtam. Ó, menni, menni elérni, meg nem állni...” — Így mondja el első galbinai útját, a régi pünkösdi találkozást, melyet életrajzi feljegyzései is megőriztek. De ugyanez a sóvárgás idézi egy kirándulás emlékét is: „„Hasonlít a mélység és örvény szívásához, amilyent egyszer a nagykőhavasi Medve-szakadék partján éreztem. De ez a szívás nem a mélységé, hanem a magasságé. O, menni, menni, elérni, meg nem állni.” A képzelt út jeleneként mondja el a faúsztató csatorna emlékét, amikor okos lova leszállította őt hátáról; páfrányok idézik a gyermekkori páfrányokat, szajkórikoltások a rejtelmes Rapsonné erdejét. A párbeszédes részben is emlékek, elsősorban gyermekkoriak idéződnek: a puska, a vadászatok, a kamaszkor kóborlásai: a felnőtt férfi bocsánatkérése gyermekkori „bűneiért”. Míg végül a harmadik részben a szerelem, Ida finoman rajzolt leány- és asszonyalakja jelenik meg látomásos formában: fent a ház tornácán, mint múlt, és messze napnyugaton, mint jelen. Az egész emlékezéssoron a túlérzékeny ember nyugtalansága lüktet végig: az, aki önmagát felosztani nem tudja. Ezt festi alá az első és harmadik rész ellentétes tartalmú gondolatritmusa, a hegyre-űzetés hétszer ismétlődő mondata — menni, menni, elérni, meg nem állni — és a visszahívásé >— jaj, vissza kéne menni —, amely azonban már erőtlen: teljesíteni nincs ereje. Az előadás időpontjától, amelyre készült, a Pásztortűz-beli megjelenésig három év telt el. Ha összehasontlítjuk az eredeti szöveget a véglegessel, megfigyelhetjük Áp- rily törekvését: tömörítéssel, névelők kihullatásával, párbeszédek jelöletlenségével csiszolta balladisztikussá írását. A balladai homályt érzékelteti a köd, a távoli fuvolahang, a színek, fények és hangok impresszionista színezése. A székely balladák misztikuma ez, éppen úgy, mint nyelve, a hasonlataiban is egyszerű, ritmikus mondatok. „A vallomás patakja nagyon elöntötte a lelkem,” „nem tudtam megtalálni az igét”, „mint az öröm madara, úgy szálltál le a magasból”, „És ők felelik...” — olvassuk, s mondanánk: Tamási és Nyíró stílusa, ha nem ismernénk a Székelyföld népének beszédét. Onnan hozta Áprily ezt a „fenyőillatú” nyelvet. Az írás dinamikája verseinek ismert hangmenetét követi: egyre emelkedő fojtott feszültség a tetőpontig, hogy onnan a fáradt befejezésbe csendesüljön. A huszadik század nyugtalan, tehetetlenségtől elfáradó magyarja volt: talajtalanná vált ember. A láthatatlan írás kötetébe utolsó versként helyezte el a Túl ötven erdőn címűt, amelyet a Havasi úttal körülbelül egyidőben írt. A trocheusok fáradt lüktetésében visszacseng a próza gondolatritmusa, de benne halljuk a régi Holló-ének megjövendölt fizetését is: „Jaj, magányos kósza fajta...” Az 1921-ben leírt gondolatai a produktív fájdalomról végzetszerű következetességgel beváltak az ő művészetében is. A valóságtól elzárkózó lélek, mint a becsukódó kagyló, így termette meg a maga mély csendjében, fájdalmában fogant gyöngyszemeit: az emlékezés költészetét, az igazi Áprily-lírát. 175
