Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - ÁPRILY LAJOS (1887-1967) EMLÉKEZETE - Csép Ibolya: "Összecseng a múlt, jelen..." Prousti vonások Áprily Lajos költészetében (tanulmány)
Valóban nem kiadásra szánta először, csak felolvasásra. Ezt is azonban rejtőzködve: fikciós keretben.* Nagyenyedi emlékeihez nyúlt vissza, hogy bevezetőjét megírja idős kollégája, Far- nos Dezső (Ponori) halálát, búcsúját idézve: „Azért kérettelek, tétovázott a hang lázas bukdácsolással, hogy megkérjelek: irodalmi hagyatékomat rendezd ... Amikor utolsó búcsút vettem tőle, a negyvenegy fokos láz révületében arról panaszkodott, hogy rettenetes szomjúság gyötri, s hogy mihelyt a szemét behunyja, olthatatlan sóvárgással látja a hegyi forrást, amelynek közelében gyermekéveit töltötte. írása is volt, amelyben megragadott ez a havasi nosztalgia, az én fiatalságom környezetével annyira rokon természet-színek ereje. — Hogy a halál gondolatával már régebben volt sűrű találkozása, azt különösen egy írása árulta el, lázasan lírai hevü- léssel vetett betűk szinte strófákra szakadozó áradása. Egyszerű címmel Havasi útnak nevezte ezt az írást, én szívesebben adnám neki ezt a címet: „A halál szinfó- niája’.” így vezette be, saját magát is jellemezve, szakaszosan áradó lírai írását. Egy képzelt út ködös-misztikus keretébe ágyazott emlékek, lelkén súlyosodó bocsánatkérések, ki- ömlő panasz az elmúlás, az önmagát felosztani nem tudó szeretet diszharmóniája miatt. Líra prózában: prousti kompozícióval kibomló sors-ballada. Egymásból kibontakozó képek lüktető ritmusban, melyeknek háttere a „bűvös babonás székely rengeteg”. A táj: misztikum és valóság. Suhanó alakok az álom ködében, életrekelt halottak az élő Galbina zord szépségében. S mindez azért, hogy elmondhassa: itt maradok, itt a helyem, ha ez a halál birodalma is. Ide vonta fel őt a delejes magasság, az évek óta felhalmozott önvádas nosztalgia: „Csak menni, menni, elérni, meg nem állni...” A lélek nyugtalan, akadályokat letörő lobogása ez a rohanást aláfestő, hétszer ismétlődő mondat. Erdők homályán, omló utakon tör fölfelé vele Szimion lova, — „pihenőt nem kér, megyünk, megyünk mohón, valami végzetes elszántság viharossá növekedő ritmusával” — míg feljut a Flórarétre: „A rétre, a széljárta és füstfogta boronaházakhoz, sorsunk, tragédiánk havasi szimbólumához.” Ott áll csak meg. A hétszer ismételt „elérni” többé nem hangzik el. Célt ért: „Apám, anyám”. A Havasi út második szerkezeti egységeként megindul a párbeszéd. Egymásba kapcsolódó, gyöngyöző harmóniában ölelik egymást a mondatok: zuhogó önvádra a halott szülők halk szeretet-szava nyújt csitító megbocsátást: „Már nincsen munka, fe- feleli mosolyogva apám. És anyám mosolyogva ráfeleli: Már nincsen gond. És mind a ketten felelik: Már nincsen harag.” Ebbe a harmóniába lép — harmadik egységként — az új nyugtalanság. Napnyugat felől más fény vonzása hívja: „Titokzatos szálak indulnak onnan — vagy én vontam őket magammal? — és re- ám hurkolódnak és húznak, húznak.” És megindul a tépődés, múlt tépődéseit idézve: „Jaj, vissza kellene menni.” A múlt és jelen látomásai között ötször ismétlődik a visszahívás, de egyre lankadtabban: „Anyám int s én fáradtan, mint Erdélyfaló nagy kirándulásaim után, ágyba-vágyakozó édes ernyedtséggel követem be őket a házba.” Szenei Molnár Albert sorsa jut eszünkbe. Erdély és nyugat vonzása között Erdély győzött: Dacia dat tumulum (Beszélgetés a földdel). Az írás az erdélyiség és európaiság gondolatát formailag is követi, a prousti emlékezés-kompozícióval és a balladisztikus stílussal egyaránt. A három egységbe az emlékek asszociációján keresztül szinte egész életét belesűríti. Ezért érintkezik több versének' és prózai írásának témája a Havasi úttal: A három, mokány ló Szimion lova, A medve-kaland medvéje éppúgy megtalálható, mint • A bevezető részt csak az előadás alkalmával vette igénybe, a Pásztortűzben már enélkül jelent meg. Az eredeti kézirat szövege fölött a következő sor áll kézírással: „Bevezetés volt a Havasi úthoz. Ponori-Farnos.” (Kiadatlan) 174
