Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

Anyám mozdulatlanul ült a konyhában. Tudtam, hogy egyfolytában en­gem néz a nyitott ajtón ót, s lassan végigcsordulnak árkos arcán a könnyek. Azután ültem a forró betonon az elsötétadő ég aliatt, ‘ismeretlen fekete ma- darák köröztek fölöttem, elkészült a konyhában a savanyú leves és megjött apám. Attól fogva nem láttam álmokat. Csak zuhogott le rám az elnehezült le­vegő nagy fekete tömbökben, a tömbök szétfröccsentek a mellemen, ahogy fe­küdtem ott elnyúlva az ágyon, a szoba alján, melyet színültig töltött lassan a sötétség, ákár a víz egy úszómedencét. Nem álmodtam. Ez nem jelenti azt, hogy nem is aludtam volna, nem je­lenti azt, hogy annál az éber alvásnál felsőbb, világosabb, járhatóbb szintjére emelkedtem volna a világnak. De ott, ahol voltam, abban az egyszerre bénító és minden érzéket éberré élesítő sötétségben, ahol feküdtem, apám érkezésétől fogva nem voltam szabad. Éreztem, hogy feszülök, helyezkedem, testtartást ve­szek fel fektémben, és készülnek már tagjaimban a színlelt feOriadás álságos mozdulatai; éreztem, hogy azon kívül, ami a konyhában történik a szüleim között, mindent elereszt, elveszít a figyelmem, hogy ha kőnehezen és maga- tehetetienül ‘is, de én valójában már ébren vagyak. — Egyedül van a gyerek? — kérdezte apám. Majd egy bólinitásnyi idő múlva tovább fűzte. — Mért alszik délben? Beteg? Ivott? Megverték? — El van fáradva — felelt gyenge, reménytelenül mentegető hangon anyám. — El van nyúzva. — Délben? — Abból, hogy nem kapott magyarázatot Ágota és a gyere­kek távolmaradására, sőt egyáltalán szóba sem jött a máskor percenként el­emlegetett család, és aztán az anyám hangjában ott reszkető visszatartott sí­rásból, abból, hogy nem tud és nem akar egyebet mondani, mint hogy én le vagyok terítve, s azért álljanak meg előttem, ne érintsenek a kérdések, apám egy pillanat alatt megértette, hogy rendkívüli dolgok történtek, felforgató, vad események, melyek a gyökeréig megmozdíthatják az életünket. Nem tudta még eldönteni, hogy a fejlemények milyen természetűek, jó vagy rossz válto­zásokat hoznak — Ágotát például soha nem tudta igazán megszeretni, de bi­zonyos, hogy lábon sorvadt volna el, ha csak egy fél ‘évre dltiltják Bálint fiam látásától —, még nem tudta értékelni a helyzetet, de érezte az anyám fekete hallgatásából áradó bizonytalanságot, mellyel hihetetlenül gyorsan megtelt az egész lakás, és apám úgy döntött, hogy ilyenkor érdeklődni, tájiékozódni, mér­legelni megbocsáthatatlan gyengeség, jóvátehetetlen és bűnös tétovaság. Azért tehát úgy tett, ahogy válságos pillanatokban mindig: visszahátrált egy gyerek­korától fogva hordozott ikiméletlen és feUiebezbetetlen érvényű mondatig, és annak arany ‘alapjáról ‘éles támadásiba lendült, hogy a helyzetet, amellyel félt szembenézni, behunyt szemmel térdre kényszerítse. — Délben? Fényes délben döglik? — Nem aludt az éjjel. — Az az ő dolga. Délben nem alszik egy egészséges férfi. — Nem egészséges. — Akkor meg mit keres itt? — Hát hova menjen, az isten áldjon meg? — Van családja. Van felesége, laki ápolja. — De . .. — De?! 137

Next

/
Oldalképek
Tartalom