Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

nek ablakpárkányával egymagasságban ágaskodott a kinyíló völgy mélyén álló templomtorony keresztje.

A ház mögött kétágú, hatvanméteres pincét vágott a partoldalba. Ebben a pincében, a gyertyafüsttől már egészen megfeketedett löszfalha vésték be nevemet a beborozott ünneplő férfiak születésem napján, Ferenc József kezdetleges arcmása meg egy olyan zsánerkép közé, amely a lagendabeli fejetlen ló pokoli szekerén utazó duhaj társaságot ábrázolt. (Hiba volna persze ifjúkorom hajlandóságát követve valami látnokii célzatosságot gyanítani ebben. Egyszerűen épp ott állt a pincében csapravert hordó akkoriban.)

Dédapám tehát tetőszerkezetet ácsolt és szőlőjét művelte, de a keze munkája nyomán terjeszkedő várost csak messziről, tűnődő pipafüstben méregette a diófa alatt összeütött asztal mellől. Aki akart, feljárt hozzá, ő télen, amikor állták az építkezések, csak nagyritkán ereszkedett alá a völgybe, hogy tamburán kísérve énekét, elszórakoztasson egy-egy baráti családot kukorica- fosztás közben. A hegyközség szőlőpásztorával azonban gyakran és hosszasan tanácskozott, hamarosan mindenki tudta a környéken, hogy a két férfi vakmerő tervet forral a pincében sápadozó gyeirtyavilágnál. Egy januári napon azután (már Vízöntőben, születésem csillagjegyében) felballagtak a szőlőbe, egy helyen, ahol már szinte egybeemelikedeftt a völgy a végén összefutó két dombvonulattal, félrefcotarták a méteres havat, kivágták az útban lévő tíz-ti- zenkét szőlőtőkét, lés elkezdtek ásni.

Két télen át 'dolgoztak, lassanként már-már köznevetségre. A két bolond, aki kutat ás a hegyen. Ök ketten megkomorodtak ‘és hallgataggá váltak (a tambura hónapszámra érintetlenül lógott a tisztaszoba falán), de a munkát nem hagyták abba. Dédapám -ásott és a kút oldalfalát faragta simára, hogy el- kerülj'ék az omlást, a szolőpásztor pedig kötélen húzta fel a kitermelt földet egy füles kosárban. Ez az apró kosár volt az évődések fő célpontja. („Ha a kutyám beldkölkezne, ippen tele lis vóna”), a két férfinak viszont ez mutatta meg napról napra, hogy jófelé haladnak: a felfelé utazó kosár nem ütközött az egyenes löszfaihoz, a íkútakna tehát függőleges volt.

Vizet azonban a máso-diik tél végére sem értek benne.

Akkor dédapám ünneplőibe öltözött, kabátzsebébe dugott néhány löszbabát, melyeket talajmintának szedett fel a száraz kút fenekéről, és alkonyat után elóvakodott a híres zsidó fcútásó mester, a'kilencvenéves Gyorcsok úr házához.

— Hát mondja meg, mit csináljunk most már Gyorcsok úr? Akkora gödröt ástunk, hogy a templomtorony se látszana ki belőle, aztán mégis hiába. Hát most már nézze meg, amit hoztam, aztán mondja meg neken egyenesen, hogy van-e egyáltalán víz ebben a gonosz földben. — És azzal kirakta a zsebéből az asztalra a löszbabáfcat, ezeket iá furcsa meszes képződményeket, amelyek belsejében kotyog valami, ha megrázza őket az ember, és amelyek úgy festenek valóban, mint egy-egy holtsápadt, kővémeredt csecsemő.

Az öreg Gyorcsok egy pillantásra se méltatta a talajmintát, csak dédapámat fürkészte hunyorogva, szinte már kedélyesen. Aztán azt mondta neki:

— Jól van, fiam, köszönöm, hogy meglátogattál. De most már eredj haza, aztán ássál csak nyugodtan tovább. Én úgy tapasztaltam, hogy víz mindenhol van. Csak el kell termelni fölüle a földet.

És a harmadik télen valóban betört a víz, hat-nyolc méterrel egyre csak ásó nagyapám feje fölött. A legjobb víz az egész hegyen.

— De majdnem 'belefulladtam, az ég lova szeműt! Aztán meg az á tüdő122