Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)

len pillanat egy idióta nyálas vigyorává Toppantja Ágota örökös gyönyörű mosolyát?

Ágotát tudtam csak így szeretni néha, ahogy most belefeledkeztem egy

pillanatra az erdő fejedelmi gazdagságába és nyugalmába. Átforrósodtam (tetőtől talpig, ia lélegzet is lassabban járt bennem. Igen. A -fák és a madaraik tudják, mi a méltóság. -Nem tanulják el tőlünk rossz félelmeinket, idegbeteg vágyakozásainkat. Bámultam a hajnali erdőt, és hagytam, hogy vóg-igmásszanak meztelen karomon a szeméttartóból előtóduló hangyák, ezek az apró, öntudatlan héroszok.

De a sétát nem kívánom ebben az erdőben. Félnék közel menni hozzá. Hátha kiderül róla, hogy csak egy tájkép, hogy csak ábrázolat.

Utazom, és ez jó. Ütőn lenni, csak ebben vart (békességem. Csak a kaland biztonságos.

Vagy nem is a biztonság? Nem is a nyugalom? Amikor az úszómedence partján álltam az éjszaka, és néztem, hogy Szalad ellendül a trambulinról, fehéren világító meztelen teste megperdül a magasban, s aztán eltűnik a sötét, örvénylő vízben, azt éreztem, hogy a barátom valamiképpen biztonságba helyezte magát. Alámerült abból a rómséges csendből, -mely körülfogott hármunkat ott a kocsmaasztalnál, amikor előadta egymillió dolláros ajánlatát, és kiderült, hogy ahhoz már nem vagyunk elég jók, elég -épek, Zénó meg én. Alámerült az estéből, amelyben vége lett Lesotlhonaik és -a polgári akadémiának, lapalapító -terveinknek és egyéb hóbortos ötleteinknek, alámerült, lefelé vágta ki magát az estéből, -amelyben fuldokolva zokogott a zuhanó angyal és széttört a strand kerítésen az az utolsó pezsgősüveg. Ahogy odaúszott aztán Zénóhoz, ahogy lebegitek a sötét víz színén egymás mellett hanyattfefcve, azt éreztem, hogy a barátaim már biztonságban vannak. De a parton maradtam, mert nem kívántam meg ezt a biztonságot. Azt (éreztem, nem erre születtem, nem annyi vagyok, amennyi ez a biztonság. Nevetséges dolog így kimondva, de azt hiszem, valójában attól tartottam, hogy nem férek bele abba az ötvemméteres, nemzetközi szabványok szerint épült medencébe. Szűkösnek, megszorulással fenyegetőnek éreztem ezt a biztonságot. Savanyúan szagl-ómak éreztem. Kriptale- helletűnek. Ügy hátráltam el a medencétől, úgy másztam át a (bezárt strand kerítésén, úgy menekültem még a környékről is, mint aki attól fél, hogy elevenen befalazzák. És ugyanezt éreztem hazafelé a taxiban is. A szellőzetlen üres lakásban is. Még a vasútállomáson is ezt éreztem, egészen addig, amíg el nem indult velem a hajnali vonat.

Most nem érzek semmit.

Ha csak azt nem, hogy mostantól minden, amit teszek, és minden, ami történik velem, végleges.

Éh utazom hazafelé. Nem szívesen mondanám azt, hogy menekülésben vagyok. A gőg maradéka kitart még bennem, (és azzal hiteget, 'hogy onnan, ahol éppen vagyok, a világ mindig (középről van nézve.

És most hazamegyek.

És ez végleges.

Szóval akkor mégiscsak menekülés? Ahogy Ágota mondta egyszer a történetírói módszeremről, próbálom magamat jó helyre cselezni az anyagban?

Apai dédapám vagy nyolcvan évvel ezelőtt telepedett le a kisvárosban, ahová igyekszem. A milleneumi építkezések rá eső csekélyke hasznából szőlőt vásárolt a (Lisztes-völgyben, jövedelmezően űzte tanult szakmáját, az ács- mesterséget, a meredeken felfelé futó szurdik partján pedig házat épített, mely121