Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Csengey Dénes: Találkozások az angyallal (regényrészlet)
CSENGEY DÉNES Találkozások az angyallal — RÉSZLET — A menekülés napján Nem is láttam még ilyen tiszta, áttetsző hajnalt szeptemberben. Ha fontos volna, amit jegyezhetek itt a lepusztult büfékocsi asztalán, egy kémrepülőgép tizenöt kilométeres magasságból fényképezhetné a szöveget. De persze Ügyet sem vet rám senki — aiz ég üres. Üres és mérhetetlenül magas. Ügy mászik alatta az egyforma dombokat kerülgető vonat, mint egy ásóval kettévágott földigiliszta. Szólongatja alattam a isín az acélkereket. Ne-húzd-to-vább-nie-ibírd-ne-tűrdme-csald-ma-gad^nem-álet-ez-ne-fuss-ne- várj-ne-kép-ze-fegj-ne-tudj-ne-higyj-ne-álljme-félj ... Szólongatjia alattam az aoélfcerék a sínt. Remeg a föld a sín alatt. Vacognak benne a fűmagok. Gyűlnek a fertőzött vizek a föld alatt. Egybeszivárog a sebvizenyő. Különös, hogy a fák nem sejtenek semmit erről iá lassú szivárgásról. A fák és a madarak mindig gyanútlanok. Bámulom őket a vonatablakból kial- varblanul, megroggyantan, fájdalmakkal és előérzetekkel (kitömött lélegző báb, csodálom és szánom a fákat, a madarakat meg a gazdag ősz színe előtt szégyenlősen elpiruló galagonyiaibofcrokat, .amint kuksolok iitt üres sörösdobozokkal bekerítve, ütődötten és korszakosán, mint egy sugárfertőzött káiposztafej. Mi van a fákkal 'és a madaraikkal? Nem tudják, mi készül itt? Ha tudják is, nem vették a fáradságot arra, hogy változtassanak a viselkedésükön: továbbra is szárnyalnak, tenyésznek, virulnak és teremnek. Valami itt nem működik. A kivesző fajok utolsó példányai, a Rajna mentén lábon elszáradt tölgyesek kivégzett óriásai nem tudtak, nem tudnak jelt adni az övéiknek, és ez merőben új fejlemény. Mióta a föld a maga levében hánytorog, mindig a Délnek húzó madarak tudták a telet, a kilevelező fák a tavaszt, az áttelepülő faunák az éghajlati övék eltolódását. De úgy látszik, vége van az életfontosságú tudósítások láthatatlan keringésének a természetben, elszakadtak a rostokban a lehallgathatatlan telefonvezetékek. Ügy látszik, a világ az emberi kifejlet végzetes útjára tért: ahogy ma a természet viselkedik az menthetetlen és jóvátehetetlen naivitás. Ezért lehet, hogy amint a vonatablakban könyökölök, úgy érzem, hogy többet tudok egy háromszázéves fánál, egy kétszázéves varjúnál. Vadonatúj fejlemény. És ha nekem végem van így is, mi vár akkor itt a füvekre, a fákra és a madaraikra? Ágotát tudtam csak úgy gyűlölni néha, ahogy most meggyűTöltem egy pillanatra ezt a pompás erdőt itt körülöttem. Hát meddig mer még élmenni ez a agyogó gyanútlanság ? Amíg .egyszer csak nem zöldül ki tavasszal az erdő, és infarktust kap röptében az egerészölyv? Amíg valami váratlan és fcérlelhetet120
