Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 2. szám - Baka István: A korinthoszi menyasszony (szomorújáték)
ANYA Hat jó, menjünk! (A Vendéghez, hűvösen) Megbocsát egy percre ... Követi a fiát, aki dobogva fut fel a lépcsőn. A Vendég ülve marad, de látszik rajta, hogy legszívesebben felugrana és elszaladna. Reszkető kézzel szúr a villájára egy falatot, szájához emeli, de közben balkezével lesodorja a kését. Bemászik a majdnem földig érő abrosz alá, ott kotorászik ... Ezalatt az Anya egy sértett királynő méltóságával lelépdel a lépcsőn, és megáll az asztal előtt. Kezében a bűnjel: a vérfoltos, gyűrött lepedő. A Kamasz megáll a lépcsőfeljáróban, és a korlátnak támaszkodva, kárörvendő arccal figyeli a fejleményeket. ANYA Bújjon elő! Beszédem van magával. VENDÉG (ijedtében az asztallapba veri a fejét. Rákvörösen mászik ki a terítő alól) Pa-parancsoljon velem! ANYA (eléje dobja a lepedőt) Ez mi? VENDÉG (első rémületében) Ez? Nem tudom ... (Rögtön elszégyelli magát a gyávasága miatt) Azazhogy .. . mindent megmagyarázok. ANYA (megvető kézmozdulattal jelzi, hogy nem kíváncsi a magyarázatára; előbb az ő vádbeszéde következik) Magát én a házamba fogadtam éjnek idején, ezekben a zavaros időkben, amikor az ember maga sem tudhatja, megéri-e a reggelt, nemhogy imég gyanús idegeneket is pátyolgasson. Mit tudtam én, kicsoda-micsoda maga, miféle bűnöket követett el, milyen felelősségrevonás elől menekül. Hiszen bűnöző is lehetne: kirabolhatott, legyilkolhatott volna bennünket . .. Szállást, menedéket adtam önnek, meghívtam az asztalomhoz, megalázkodtam a városparancsnok előtt, hogy megbízható papírokat szerezzen magának, tejben-vajban fürösztöm... A fiatalúr pedig azzal fizet a jóságomért, hogy álnok és alattomos módon meggyalázza a gyászomat... VENDÉG Asszonyom, higgye el, én igazán ... ANYA (ismét leinti, és folytatja a filip- pikát) Nem tudom, hogyan csempészte szobájába azt a fiatal lányt, akivel éjszakánként faj tatankodik; nem tudom, hol bújtatja napközben, — nem is érdekel. Szegényke, talán nem is tehet róla, hogy kihasználták a tapasztalatlanságát, bizonyára gyerek még: egyike azoknak a felügyelet nélkül maradt gyereklányoknak, akik mostanában az utakat járják, és gyakran a testükkel kell fizetniük azért, hogy fedélhez és néhány falathoz jussanak . . . VENDÉG (közben erőt gyűjtött, és most felháborodottan vág az asszony szavába) De asszonyom, miket hord itt össze, milyen gyalázatos dolgokat tételez fel rólam? Higgye el, hogy Korintha, az ön kisebbik lánya, teljesen önként jött be hozzám, és minden kényszer nélkül, sőt! ... S talán ez sem 'történt volna meg, ha ön nem íosztja meg őt a törvénytelen gyermeket is megillető szülői szeretettől, és nem zárja be a fáskamrába, vagy legalább azt nem tagadja meg tőle, hogy elbúcsúzhassék iá nővérétől, aki egyedül szerette őt ebben a lelketlen családban... ANYA (megtántorodik: úgy néz a Vendégre, mint egy elmeháborodottra) Hogyan? Miféle törvénytelen gyermek? Miféle Korintha? Hiszen ő halott! És már megmondtam, hogy nincsen, nem is volt lánytestvére. VENDÉG Nincsen?! Nem is volt?! Azt állítja, hogy nincsen?! Még most is tagadja?! (Teljesen kikelve magából) De én nem tűröm tovább ezt a szívtelen bánásmódot, magam töröm le a lakatot a kamráról, ahová eldugták szerencsétlent a világ szeme elől. A Vendég, székét felborítva, az asszonyt majdnem elsöpörve, kicsörtet a házból. Az ajtókat tárva hagyja: így jól halljuk, amint dühödt fejszecsapásokkal a fáskamra ajtaját döngeti. A Kamasz az Anyához rohan: anya és fia egymást átkarolva, reszketve hallgatják a Vendég dühöngését... A fáskamra ajtaja kiszakad a helyéből, tompán a földre puffan. Félpercnyi döbbent csend ... Aztán a fiatalember, fejszével a kezében, visszarohan a házba. Eszelősen rámered a halálra rémült háziakra, elejti a fejszét... VENDÉG Nincs ott senki! Senki! Egy hullával szeretkeztem! Egy döggel! (Ájulton zuhan a padlóra) 112
