Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - SZABÓ ZOLTÁN EMLÉKEZETE - Pomogáts Béla: Reformer a történelem sodrásában (Szabó Zoltán magyarországi évtizede) (tanulmány)
árasztó bizonytalanságban gondolt arra, hogy ezt a biztonságot egyedül a szülőhaza jelentheti: „Magyarország tájaira gondoltam akkor — tesz vallomást —, földre, hegyekre, tavakra és vizekre, fákra és arra, ahogyan a dombokra és folyópartokra rásüt a nap a Kárpátok kebelében. A Balatonra gondoltam, a budai Dunapartra, a nógrádi halmok vonalára, ilyen dolgokra; meghitten, meghatottan és megnyugodva Ez volt a valóság, melyet nem fenyeget az idő, az a valóság, mely nem változik, mely nem alakul és nem inog meg. Kerestem valamit, amiben bízzam. (...) A válság és veszély villámfényében meg kellett látnom, hogy ez az a valóság, mely leginkább maradandó. Ügy kellett éreznem, hogy a haza földrajzi értelme valahogy inkább állja az időt, s emberektől, koroktól, változásoktól és katasztrófáktól függetlenebb valami, mint a haza történelmi értelme, melyet különböző korok fiai különböző hajlamaik szerint magyarázhatnak.” A tervezett könyv címét, mint elmondja, Cs. Szabó Lászlónak köszönhette, aki Michelet híres könyvét, a Noire France című kötetet lapozgatva írta le ezt a kifejezést: „szerelmes földrajz”. Eredetileg több kötetre tervezte munkáját, külön akarta feldolgozni az Alföld, a Dunántúl és Erdély táji-történelmi hagyományait, mindebből azonban csak az első tájegység rajza készülhetett el. Az író — művének befejezéseként — maga beszél arról, hogy még mennyi elvégeznivaló várt volna rá: „Tájak sora és kötetek sora integet felém vádlón egyrészt, kalandra- s örömre-hívóan másrészt. Kedves tájak maradtak el, az utazás során éppen csak hogy érinthettem őket. Nyugatról minden magyar részek közül talán a legkedvesebb hívogat szelíden, a Dunántúl, keletről minden magyarok szerelmetes kertje int, Erdély, északon az ország homloka vár, a Felvidék. S vár a város is, Budapest, melynek szépsége talán mindenki más előtt, költők gondja volt; úgy nézegették, formálgatták, mint gyémántot, mely csiszolásra szorul. A szerelmes földrajz, melynek a könyv elején nékikészülődtem, az ország szerelmes földrajzának csupán nyitánya lett. Alföldi nyitány. Az országnak készültem neki, az Alföldön nem jutottam túl.” Mindazonáltal teljesen igaza van Görömbei Andrásnak, aki Töredékek Szabó Zoltánról című esszéjében a következőket állapítja meg a könyvről: „csak a bejárt táj szerint maradt nyitány, szemléletében hiánytalanul teljes mű. Egy magyar táj érzékletes lírai útikalauza, de ennél sokszorta jelentősebb azáltal, hogy modellérvényű könyve a náfeaszemlé- letnek, a hazaszeretetnek.” Valóban, a Szerelmes földrjaz inkább „lelki kalauz”, mintsem geográfiai, minthogy a táj részletei mögött mindig megjeleníti ezeknek történelmi múltját és hagyományait. Általában nagy költőinket, íróinkat hívja ehhez segítségül: a Kiskunságot Petőfi, a Bácskát Kosztolányi, a Nyírséget Krúdy, Szatmári Kölcsey segítségével mutatja be. „Az út kezdetén — mondja ő maga is — valami olyasféle eszme lebegett előttem, hogy a költők kötetein keresztül vándorolva egy tágasabb hazát pillantok meg s mert változatosabb, tehát gazdagabb képét kapom meg annak a Magyarországnak, mely bizony nem nagyon nagy fiai szívében. Hogy Magyarország az irodalmon át nézve milyen nagy és milyen változatos, arra elsősorban magam kaptam bizonyítékot.” Ezt az „irodalmi Magyarországot” kelti életre olvasói előtt, a szellemmel érvel azokkal a gonosz tapasztalatokkal szemben, amelyeket túlságosan is felhalmoztak a háborús évek, s a kulturális és történelmi hagyományokból meríti a reménykedését. Ahogy szép könyvének zárósoraiban olvasható: „Az az érzés, mellyel végignézek e maradandó és biztonságos földeken, igen hasonlít a nyugalomhoz, e földnek fiai is vagyunk, sáfárai is. Egyformán 1082
