Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Ágh István: Gyertyagyújtogató (regényrészlet)
hiszem, a jó papnak könnyebb a szolgálat, akkor Fekete Gergely elődje Pong- rácz Ádám magánakvalósága miatt fizetségüket érdemtelennek érezhették. Az alsóiszkázi filiában, az új, 1673-ban épült templomban „ . . volt egy aranyozott ezüstkehely, ugyanilyen tányérkával, amit azonban, mintegy öt esztendeje az akkori plébános, Pongrácz Ádám magával vitt a veszprémi egyházmegyében lévő Igalra. Ugyancsak elvitt egy oltárkövet is.” „A plébános úr javadalma: évente megszántanak neki három alkalommal 2 hold földet, elvetik őszivel (a vetőmagot a plébános úr adja), learatják és behordják.” Birtokol 16 hold szántót, két sövénnyel kerített kertet, egy kis rétet. ,,A Somlón van egy szőlő, amit a hívek művelnek meg.” Azt a szőlőt még gyerekkoromban is szüretelték a felsőiszkáziak, de már úgy, mint egymásnak, vödör szőlőért, napi ellátásért, abból a borból kóstoltam ministrálás után, mindig maradt valamennyi nyelvem hegyére való az ámpolna legalján. „A nevezett rétet levágják, az innen származó szénát összegyűjtik és behordják.” Őseim, mint szántóval bíró hűbéresek, adtak fél mérő terményt és húsz dénárt, tizenhatodot kapott a terményekből, vittek neki egy kocsi tűzifát, az avatáseljegyzés utáni kihirdetés öt, esketés huszonöt, szentmise huszonöt, a temetés ingyenes, de a gyászbeszéd huszonöt dénár. János születésekor nincs a falunak tanítója, időlegesen, hiszen „iskola van, nincs viszont fölszerelése.” Talán az 1779-ben álló már akkor meglehetett, a fából épült konyhás-kamrás-egy szobás, olyan beosztású, mint apám szülőháza. Nagy János maga is szánthatott az öreg Fekete Gergelynek, s éppen telkük szomszédságában, Nagy Ferenc szépapámnak az 1814-es összeírás szerint 640 öl jutott a Gólya dűlőben. A templom javadalmai közé tartozott az az öt hold, melyet Tornai Imre végrendelettel hagyományozott valószínűleg akkoriban, hiszen régebbről meg sem említették volna: „egyet a Kerik-harasztban, kettőt az Erdőharaszt dűlőben, egyet a Tiloserdőn, egyet meg a Tokajhatár Gólya nevű telken.” Hajdani irtások a végtelen rengetegből. Még a 19. század közepén is több a határban az erdő, mint a szántó és a rét; földünk volt az Erdő dűlőben, talán az Erdőharasztban; apám a paptagot bérelte, talán éppen a Kerik-harasztot, azt az ősibb irtást, mikor még az erdőt kereknek is nevezték, az egykori Tiloserdő, a mostani Tölös dűlő, tölgyes; a Tokajhatár pedig annak a Tokháza falunak emléke, melynek lakói az 1555-ös török pusztítás elől elmenekültek és többé nem tértek vissza. Mostanában, mikor ódon papírosokon jártatom szememet, s ujjaim nemes porral szenteltetnek, mintha kezet sem szabadna mosnom, eszembe jut régi, ismétlődő álmom valami ismeretlen, meglepő faluról a határban, lakói az al- konyi homálytól még idegenebbek, mégis olyan jó, hogy ott élnek szomszédunkban. Mindig kívül maradok, befelé leskelődök, akár kiskoromban a báróék kastély udvarába, vagy a parókia félig nyitott ajtaján túlra, világfelfedező örömmel, kíváncsi izgatottsággal. Mintha Tokházát álmodtam volna meg, génjeim üzentek róla, s odaviít szépapám nagyapja szántás idején, ahogy apám szokott. Nagy Jánost elveszítem, elkujtorgok a Kuruttyó dűlő békás laposára, ahol az a huszárnyárfára boruló rezgő nyár az egyetlen jelenvalóság. Névtelen őseim személytelenek a történelemben, ők a vásárhelyi apácák történetének jobbágyai. 1059
