Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 12. szám - Ágh István: Gyertyagyújtogató (regényrészlet)
II. „ ... az vásárheli klastromnak ős patronossa mindenkorra az magyar országa királya volt, mert az vásárheli klastromot magyar országban az Szent István király rakatta volt régi időkben és minden örökséget az adott hozzá, és egy vér szerent való attyafiának rakatta volt, ki az úr isten akarattyából sánta volt, és ez királyi nemzet volt első abatissza az vásárheli klastrombán.” — írja Palásthy Katalin abatissa, vagyis apátnő 1576-ban, mikor Csórón János deve- cseri főúr zaklatásai ellen királyi védelmet kér; a valamivel későbbi kérésben az első apátnőt meg is említik: „kinek Colostica volt a neve” Nem csak jogaikat hitelesítik Szent István nevével, az alapítás 1010 körüli és bencések; ez a legrégibb szerzetesrend; a pannonhalmi apátság építését még Géza fejedelem rendelte el, a vásárhelyi kolostor majdnem egyidős a veszprém- völgyiekével. Kijelölték a rokon, sánta szűznek, ezt a Bakony zord belsejénél kiesebb vidéket, aihotl a Torna patak csörgedezik a kökényesben a kékeszöld Somló alatt, ahonnan szelídebb erdőkre láthat a rebbenékeny női szempár. Vigyék a pogányok közé a római istent, hirdessék az egyházi nemesek védelme alatt. A mai galagonyás ligetben, a szántóból visszaparlagositott legelőn, ahonnan virágzó, sárga repcetáblára látok, a csöndből kihallom az Ave Máriát, a hirtelen szélből a megtéríthetetlen regölés barbár csörömpölését, a duda huppogását. Voltunk félpogányok mi is, hangunkon múlt ki a régi szokás gyermekkoromban. Csak a gyepűk népe maradt az egyházi parancstól annyira távol, hogy szokásait megőrizhesse. Szent István szolgái tartották a téli napforduló pogány költészetét. A „szabad megtartani” nem éppen a ház gazdájához való kérés, hanem ezeréves. Micsoda sejtelmek mozdulhattak a regölőkben, mikor énekelték: „Ahol keletkezik egy ékes nagy út, amellett keletkezik egy halastó-állás. Azt is fel- fogá az apró sárocska, arra is rászokik csodafiú-szarvas. Noha kimennél, uram, Szent István király vadászni, madarászni, de ha nem találnál sem vadat sem madarat, hanem csak találnál csodafiú-szarvast. Ne siess, ne sises, uram, Szent István király az én halálomra! Én se vagyok vadlövő vadad, hanem én is vagyok az Atyaistentől hozzád követ. Homlokomon vagyon fölkelő fényes nap, oldalamon vagyon érdeli szép hold, jobb vesémen vannak az égi csillagok. Szarvam vagyon, ezer vagyon, szarvam hegyin vannak százezer sövények, gyullaszlag, gyullaszlag, holtatlan alusznak. Haj, regö rejtem, regö rejtem!” Ne siess, Szent István király, az én halálomra, ne négyelj föl, mint Koppány vezérünket, akinek csonkját kitűzted Veszprém falára, esedezünk, a régi szokást hadd tartsuk meg! A szó esdeklő, a dallam vad, a világkép másféle csillagállással egyezik, a kívánságok korabeliek: „Adjon az Üristen ennek a gazdának hat jó ökröt! A hat jó ökör mellé két jó bérest. A kisebbik béresnek arany esztekenyelet, a nagyobbik béresnek arany ostornyelet.” A fiatalok összeregölése, párosítása vaskos: „Ágyba hömbölödjenek, összepöndörödjenek, mint a cica farka, úgy száradjon rajta, mint a fán a héjjá!” Mikor az utolsó strófához értünk, őrjítően ráztuk láncos botjainkat, vertük a cintányért, rágörbültünk a köcsögdudára, előre-hátra hajladoztunk, s gyerekfejjel nem gyanítottuk, hogy a szeretkezést játszottuk meg. A hajdani természeti néppé révültünk, akiket az apáca-szüzek csak karddal tarthattak szolgáiknak. Alsó- és Közéjpiszkáz, mint egyházi katonai nemesfalu állt jobbágyaik és kolostoruk között a 12—13. században. 1060
