Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Dobai Péter: Katalin-szonett, Katalin-elégia, Katalin-óda, Négy sor Katalinról (versek)
a holtágakra: sötétzöld felszínükön fáradtan feküdt a súlyom, emlékszem az egymáshoz verődő ladikokra a ritkán csobbanó vizen, emlékszem a kenderföldekre, a magasra nőtt kölesre, az augusztusvégi szőlőfürtökre, túl a városföldeken, emlékszem, arra is, amikor a Tisza-gát sorfáiban, az őr-jegenyékben, a nyárfákban, az ezüstfüzekben, a tiszafákban, az akácok lombjában, a platánkoronákban s a csongrádi kertek földig-ágas, dús diófáiban megjelentek szeptember színei, az ősz, a kérlelhetetlen, mintha mindig idő előtt! De emlékszem a te tiszaparti májusaidra is, már Orbán napján kalászukat hagyó búzatáblák hajnali-tengeröböl-aranyára! A pipacsok lángját sem feledem és emlékezem az alkony előtt hazahajtott csordákra s a csürhékre, a gulyákra, a kolompok barmok közt hallatszó bádogkongására, a sok jószágra, kint, a távoli tanyaföldeken, a szekerek, a traktorok, a cséplőgépek, az autók, a dzsippek, a motorkerékpárok, a biciklik nyomán sokáig porzó dűlőutakra . . . Emlékszem a régi Csongorád Nagyboldogasszony templomára, a gyümölcsöskertek sorára, a kertkapukra, a kutyákra, és a te gyermekkori házad boldog udvarára! És emlékszem, életemmel-létemmel emlékezem: — mert sűrűsödő múlással sem feledhetem — a te testedre, a te akkori, tiszaparti TESTEIDRE és a nevetéseidre és utánam intő kék selyemkendődre is! Az volt énnekem az éden, az elveszíthetetlen!-----------Ő rködve őrzöm a tested, hiába vesztek vad és szabad életévek végleg el, s mintha játszanék, baljós ez a játék: akárha sorsommal játszanék, játszom a semmivel: látom, ott vagy azóta is azon a régi Tiszaparton, s aranykori aktod egyre közelebb idézi hozzám az ifjúságot! Négy sor Katalinról „Mint sírt, festett szemhéjadat Ne zárd le, fönn s lenn mialatt Bölcs varázslat kering; Medreidben korall legyen, Dagályodban kígyó legyen, Míg él tengerhitünk.” Dylan Thomas: Hol arcod (Kálnoky László fordítása) H-í-v-l-a-k! Ajzdd tovább tékozló testemet, mint az íjat! önként odaadom, mintha eszméletlen emlék volna csak: a sorsomat, ha újra, ha ismét, ha még egyszer, ha tényleg kiszabadíthatlak magamból vagy ha veled együtt és tebenned lehetek életfogytiglan rab! 1020
