Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 11. szám - Dobai Péter: Katalin-szonett, Katalin-elégia, Katalin-óda, Négy sor Katalinról (versek)
DOBAI PÉTER Katalin-szonett ... . . itt mindent vérünk halk lépte kísér . . Jules Supervielle: A test (Rónay György fordítása) A túlpartot, a túlsó partot nézzed, a Műszaki Egyetem épülettömbje előtt a tökéletes lombtömegben vonuló vadgesztenye-fasort, hogy érezd: az innenső part, ahol állunk, az a múlt, a bátran leélt évek meg- és elváltozott, elhagyott helye csupán, alatta aknák, a pesti parton vigyázni kell, mert mintha a Duna búcsúzást parancsolna itt, de ott, odaát, a boldog budai partok viszontlátást ígérnek nekünk, igaz: időtlenül immár, de mégsem a végleges válást! Szemem emlékezetéből soha nem szakad ki a verőfényes Tisza, amikor úszol a Körös-torkolat felé és a folyó árama, sodra délre, délnek dob, kényszerít, visz, de a tested sellő-alakja, — ahogy a hajnal, ha már megszületett: ellenszegül az éjnek — a vadon túlsó part felé, találkozásunk helyéhez tempózik egyre, s azóta is: izmaidon, kamasz-vénuszi vállaidon villan a víz ezüstérce! Katalin-elégia ,,Máshol, Kedves, nem lesz világ, csak bennünk Rainer Maria Rilke: A hetedik elégia (Szabó Endre fordítása) Az emlékezés az emlékeken tékozlón túlvezet, nem nyugszik, nem pihen meg egy-egy képben, egy-egy régi, ifjúkori levélben, sem egy-egy regényben, sem egy-egy kamaszkori szóban, sem a szótlanságban. Belső tengereink tükre hordja, sodorja élve sírba — ahogy viharhullámok ölnek meg bolyongó hajókat — honvágyas emlékeink elmerülő, szétvert fedélzeteit s nemkülönben vesztett és vesztő vágyaink szenvedélyeit is. Csak néha hagyja nem-tudni-semmit egy-egy rövid álma a melankóliában tetszelgő memóriát, amelyből tartozó testünk oly sokszor és hirtelen fölriad 1018
