Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Gömöri György: Személyes hangú történelmi esszék (Kovács István: Hamuban csillagló gyémánt. Írások a lengyel történelemről (kritika)

Szerzőnk itt is, imásutt is, tárgyilagosságra törekszik. Személyes rokonszenve azoké a lengyeléké, alkiík mertek kockázatot vállalni — persze a körülményektől függően. A novemberi felkelés értelmét későbbi lengyel szerzőkkel (Swi§tochowski, Wyspianski) „igazolja vissza”, érzésem szerint, helyesen. Néha azonban túlzásba viszi a tárgyilagosságot, például amikor úgy véli, Puskin 1831-es ilengyeűellemes verseit is „az őszinte hazaszeretet” diktálta. Ha ez a hazaszeretet, akkor nem tudóim, mi a nagyorosz nacionalizmus imperialista és álpatemailista felhangokkal. Puskin ugyanis az Oroszország rágalmazóinak című költeményében megfeddi a nyugati közvéleményt: ne avatkozzék bele a szlávok „toelügyeibe”, hiszen úgysem érti azokat; nem- szlávoknak szerinte semmi köze ahhoz, hogyan intézi el „családi vitáját”a két szláv nép: „az öntett lengyel és a hű orosz”. Más kérdés, hogy Puskin bizonyára tudta, a függetlenségükért harcoló lengyelek nem mondtak le a hajdani! lengyel-litván állam olyan területeiről, mint például Ukrajna, tehát itt valós hatalmi érdekek is ütköztek. De ezzel mentegetni Paskievics prágai (Varsó-jobbparti) mészárlását?

A fantemlített tárgyilagosság igénye hatja át az 1848/49-es 'magyarországi lengyel légióról írt érdekes és kevéssé ismert adatok sokaságát felvonultató 'tanulmányt is. (Kár, hogy az ennek elején közölt ún. Dpbrowski mazurka szövegről a szerző nem írja meg világosan, hogy pár szó változtatással ez a mai lengyel himnusz szövege, s hogy ez nyersfordításban kissé sután hangzik). Magából a tanulmányból kitűnik, hogy az eredetileg Jerzy Buíharyn által 'megalakított légiót később „Wysocki zászlóaljnak” hívták, s hogy még ez sem harcolt egy kötelékben, hanem csak 1849 májusában egyesült más egységekkel „igazi” lengyel légióvá. Bem egyébként ellenezte a lengyel légió felállítását, s ezért aztán egy felhevült fiaitalldmiber még 1848 őszén merényletet is kísérelt meg «Illene. (Bemet a magyarok sokkal jobban szerették, mint — kevés kivétellel — saját honfitársai). Kovács közűi, hogy la lengyel légió történetéről nem kevesebb, minit harminc különböző memoár maradt fenn; ő csak Wysocki emlékiratait ismerteti, azokhoz fűz kommentárokat. Egyébként orosz forrásokat is idéz, s ebből kiviláglik, hogy a lengyel ügyet Miklós cár csak ürügynek használta a beavatkozáshoz, noha orosz részről iá szabadságharcunkban részvevő lengyelek számát jóval többre becsülték (mintegy 2000—2400 fő vett benne részt).

Figyelemreméltó írás a Hajszálgyökeres változatok is, amelyben Kovács egy Adampol (később Poloinezköy) nevű törökországi lengyel település sorsáról számol be egy újonnan megjelent lengyel könyv alapján. Ez a személyes, helyenként lírai hangvételű írás jó példa arra, hogyan „kapcsol be” a szerző lengyel témákat magyar áramkörbe. Rámutat ugyanis, hogy bár Adampol-Polonezköy ma már végképp a múlté, néhány évtizeddel ezelőtt még (ha lengyel részről erélyesen felkarolják) talán meg lehetett volna menteni. S innen Moldvára asszociál: mi lesz a sorsa az ottani csángómagyar falvaknak? Meddig beszélik, meddig beszélhetik még a magyart olyan helyeken, ahol hivatalosan már csak „hajdan erőszakkal elmagyarosítatt románokat”!!) tartanak nyilván?

A huszadiik századi témák közül különösen érdekfeszítő a lengyel államiság helyre- állításának története. Itt Kovács megpróbál a szokásosnál tárgyilagosabb, hűségesebb képet rajzolni (a Magyarországon sokáig csak „Filsudszki”-nak aposztrofált) Józef Pilsudskiról, akinek oroszlánrésze volt abban, hogy a három meggyengült megszálló karmából kiszabadult lengyel nemzet visszanyerje állami létét. Jól körvonalazza Roman Dmowski és Pilsudski egymástól eltérő koncepióit és megjegyzi, hogy „a magyar történeti puhlicisztika által felületesen Pilsudsikinak tulajdonított... sovinizmus, antiszemitizmus ... inkább Roman Dmowskira érvényes” (194. 1.). A mai lengyel itör- ténetírással egyetértve Kovács is másként értékeli az 1918 .előtti, az 1918—26 közötti és a májusi puccs utáni Pilsudskit. Az 1926-os hatalomátvétel utáni időben a hajdani szocialista Pilsudski valóban antidemokratikus eszközökhöz nyúlt, s 'bár valamiféle törvényesség látszatát mindvégig igyekezett megőrizni, lényegében önkényesen kormányozta az országot. De ez az „elő-gaullisfca” íekintélyuralom Józef Pilsudski életében sohasem öltött fasisztoid formáit, s annak, hogy Hitler 1938-ban elismerően nyilatkozott a már halott lengyel politikusról, nincs akkora jelentősége, mint azt Kovács sugallja. Köztudott tény, hogy röviddel Hitler uralomrajutása után Pilsud950