Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Nemes Nagy Ágnes: Verselemzés (Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz) (esszé)

Ott áll tehát Csokonai Somogybán a Lilla-szerelem végleges csődjével a háta mögött, teljes létbizonytalanságban. Ez a közvetlen háttere a Magánossághoz intézett ódának, ami világossá teszi, hogy nemcsak általában, nemzeti méretben nem volt önkéntes a magyar költő magánya, hanem ott és akkor, személyesen sem volt az. Egy tönkrement szerelem, egy bizonytalan élethelyzet árvasága az, amiről szó van: az erdő magánya csak pillanatnyi menedék a nagyobb magány elől. Ehhez képest a vers tónusa nem is olyan elkeseredett, amilyen lehetne, s a végén megszólaló halál-óhajtás nem is olyan szentimentális panel, amilyen lehetne. Csokonai dicséri a magányt — ez a paradoxia az egyik legmegrendítőbb, bár szöveg mögötti eleme a versnek. Nem volt ő máskülönben borús kedély (mint Dayka, vagy Kölcsey), vidám, jóhumorú, játékos fickó, a társaságok sovány, csúnya, ragyogó mulattatója. De most nagyon nehéz helyzetbe került — nem utoljára. Ez a szerencsétlen gyerek (elvégre 25 éves volt, amikor a verset írta) mindent elkövet, hogy keserű helyzetéből a legtöbb jót szüretelje. Mintegy elvarázsolja a szituációját, megmagyarázza, elmeséli magának, hogy milyen nagyszerű is az egyedüllét. Az önmeggyőzés, az öngyógyítás egyik gyönyörű esetének látom Csokonai versét, amelyben a voltaképpeni, egzisztenciális fájdalom csak a háttérből irányítja a szöveget. Ami előttünk van, az az európai magány-téma egyik jellegzetes, 18. századi feldolgozása. Haj, de milyen „feldolgozása”! Épp ebben van a vers kiemelkedő nagysága, ahogyan az örök, és éppen akkor megint nagyon divaitos téma ösz- szeór, .vagy összeérik benne a személyes, mély, emocionális tapasztalattal.

Mi módon érik össze a kettő? Fussuk át először a vers motívumait. Jelen van itt a korabeli, preromantikus líra (vagy szentimentális líra) teljes motívumkincse. Itt van a menedék-motívum, a könny, a sír, a titkos égi szó, mint biztatás, itt van a természet (a vissza-a-természethez jelszó magyar változata), és benne a holdvilág, a preromantika kedvenc égiteste, itt a hűség áhítása, a nyüzsgő világnak, a királyok udvarának elítélése. Egyáltalán: a magánynak két oldala váltakozik itt, egy tagadó és egy igenlő, egy passzív és egy aktív. A költő nemlegesen is kirajzolja a magány arcát: az nem a kastélyoké, a királyoké, sem a fösvényé, a nagyravágyóé; semmi köze a harchoz, háborúhoz, a városok zsibongásához. És kirajzolja az életérzést igenlőleg is, előszámlálva aktív adományait: a természet vigaszát, a fogalmilag is megszólaló önvágaszt: (Te a szomorkodót) Kiséred és apolgatod / Magát magával bíztatod. Neki tulajdonítja a jó halált, a csendes, a békés elmúlás nagy adományát és még valamit, amit eddig nem említettem, pedig döntő eleme a versnek. A kreáció lehetőségét pillantja meg benne tudniillik, a teremtő magányt, a bölcsesség, az étosz, a költészet bölcsőjét.

Te szülöd a virtust, csupán te tetted Naggyá az olyan bölcseket,

Kinek határtalanra terjegetted Testekbe kisded lelkeket.

Tebenned úgy csap a poéta széjjel,

Mint a sebes villám setétes éjjel;

Midőn teremt új dolgokat S a semmiből világokat.

910