Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - Nemes Nagy Ágnes: Verselemzés (Csokonai Vitéz Mihály: A Magánossághoz) (esszé)
Ugyanaz a név gyakran egészen más tartalmat takar. Csokonainál fölleljük az előző korszakok magány-képét, ahogy már az antikvitás óta kialakult, át- meg átszőve keresztény színekkel, azt a képet, amely szerint a magány nemcsak a „világ” nyüzsgésétől való elvonulást jelent, de bizonyos erkölcsi választást is: a jobbak, a nemesebbek, az érzékenyebbek vonulnak el a zajtól, a könyökléstől, a bűntől: a „magány” fogalmának az európai kultúrában morális glóriája van, a magány pozitívum. A mi költőnk hozzáteszi ehhez az értékeléshez saját korának képzeteit is; a preromantika a magány új felfedezését, a magány-vágy, magány-erkölcs új hullámát hozta magával. Miután a felvilágosodás fölfedezte, hogy az emberiség megromlott, sőt, hogy a társadalom megromlott, ebből két dolog következett a szellemi emberre nézve: egyrészt a társadalmi változáson való munkálkodás, másrészt az adott társadalomból való kivonulás. Azt hinné az ember, hogy eléggé eltérő magatartások. De nem. A 18. század művésze, gondolkodója minden zavar nélkül gyakorolta mindkettőt: felváltva volt aktív társadalmi harcos és büszkén elvonuló remete. Végül is ugyanannak a dolognak a két arca ez. Ezt a kettős képletet hordozzák a mi magyar preromantikusaink is, némi változtatásokkal. Hol ostorozzák a magyar elmaradottságot, kritizálják — néha igen merészen — a társadalmi helyzetet, hol a magányt dicsérik ódák, idilliumok tucatjaiban. Ezek a ma- gány-magasztalások azonban, szóljanak bár Bessenyei, Berzsenyi, Csokonai, Kazinczy, Kölcsey szájával, mégis erősen eltérnek a francia vagy akár a német példaképektől. A mi költőinknek ugyanis nincs honnan kivonulniuk. Hogyan is írja Rousseau, egy levelében? „A magány iránt érzett természetes szeretettel születtem, s ez csak növekedett bennem, amióta jobban megismertem az embereket . . . ön szerencsétlennek és a mélabú áldozatának vél engem. Ó. uram, mennyire téved! Párizsban voltam szerencsétlen; Párizsban rágta fekete epe a szívemet...” — De vajon, fűzöm hozzá, járt-e, élt-e Csokonai Párizsban? Ügy értem, egy elképzelt magyar Párizsban, egy szellemi vitáktól, művektől visszhangzó kis-metropolisban, ahol egyáltalán föltételezhető lett volna egy olyasféle szerep, mint Rousseau-é a világirodalomban, a világ-gondolkodásban? A mi költőinknek ilyen közeg nem jutott, ilyen leendő, akárcsak nemzeti szerepről akkor miég nem is álmodhattak. Magányuk a vidéki kúriák, a kény ér télén vándorlások, a segédtanítóság magánya volt, nem választott, hanem kényszerű élethelyzet. Magánydicsérő versezeteik részben a koreszmék visszhangjai, modernségüknek, a világgal való együttJhaladásuknak bizonyságai — részben a kényszerűség édesítői, önvigaszuk edényei. Egyébként semmi másra nem volt nagyobb szükségük, mint társaikra, közös munkára, nemzetre, nemzeti kultúrára, irodalmi életre, úgy kellett nekik a magány, mint púp a hátukra. Ha innen nézzük Csokonai versét, mindjárt nem érezzük annyira eltérőnek saját magány-érzékelésünktől. Hogyan, milyen körülmények közt keletkezett Csokonai verse? Dátuma 1798, s könnyen lehet, hogy valóban Kisasszondon írta, mindenesetre Somogybán, Sárközy István főszolgabíró vendégeként. Azt mondják, nemrég még élt az a fa, amelybe a kisasszondi erdőben belevéste a nevét. Hogy került Somogyba? Állást szeretett volna kapni, Festetich György, Széchényi Ferenc grófok pártfogásával, de nem sikerült. Nem kapott professzorságot, csak ideiglenes tanári megbízatást Csurgón, és arra is majdnem egy évet kellett várnia. Pedig az állás sürgős lett volna, házasodása óhajtott alapjaként. S itt, Somogybán kapta a hírt, hogy Lilla férjhez ment; akár megkapja a megbízást, akár nem: családalapítási szándéka f'üstbement. 909
