Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)

1988 / 10. szám - Thiery Árpád: Búcsú Freytágéktól (regényrészlet)

töltötte whisky vei. Ahogy az italt Frank felé nyújtotta, valósággal felizzott a tekintete: — Hiába, ez ia típus a zsánerem — gondolta elégedetten. Frank: sovány kőarc. Őszülő. Az oldalira fésült frizura nem állt neki igazán jól, de ügyesen eltakarta a kopaszodó felületeket. Magas. Legalább öt centivel száznyolcvan fölött. Tartása egyenes. Arckifejezése konok, már-már visszautasító. — Az a csempe szája — sóhajtott Kis Ágota boldogan magában. — egész este elnézném ...

— A bátyja az esküvő előtt sokat beszélt magáról — mosolygott Frankra.

— Képzelem.

— Azt mondta, hogy maga kiváló politikus lenne. Akár még államférfi is.

— Ugyan ...

— Ne tiltakozzon! Nem áll jól magának. Egy nő lehet szemérmes, de egy férfi?

— Arról van szó, hogy nem vagyok politikus alkat.

— Pedig úgy el tudnám képzelni magát a szónoki emelvényen.

— Szónok pláne nem vagyok.

Kis Ágota nagyon akarta a sikert, és csaknem elveszítette a fejét. Várakozva nézett Frankra.

— Mióta imádkozom egy olyan férfi után, akit érdekel a politika!

Frank gyanakodva felhajtotta a maradék italt.

Kis Ágota megijedt. Felfogta, hogy hajszálon múlt, s csaknqm elhamarkodta a dolgot, illetve eltúlozta, ugyanakkor valami eszelősen sürgette, hajszolta. Egy semmiség kellett volna még, hogy őrülten s talán végzetesen lángralobbanjon. Félt. Nagyon is félt, hogy ez az utolsó férfi az életében, akire emlékezni még érdemes lesz. Aki halálig felejthetetlen marad. Minden vágya az volt, hogy félthesse Frankot, hogy anyáskodhassék felette, óvja és fegyelmezze. Mielőtt a józan visszahúzódás — lemondás? — ólmos fáradtsága reá nehezedett volna, féltékennyé akarta tenni Frankot.

— Van egy barátom — nézett ártatlan szemekkel.

— Feltételezem.

— Nem akarom eltitkolni.

Frank mondani akart valami könnyed udvariasságot, végül is meggondolta magát.

— Nem, nem olyan, mint amilyenre maga gondol — magyarázkodott sietve Kis Ágota, bizonyos önérzettel. — Látom a szemén, hogy félreértett. Az én barátom feleségül akar venni.

— Akkor sokat jelent magának.

Kis Ágota elpirult.

— Másról van szó. Át akar települni Magyarországra.

— Hol él?

— Kolozsvárott.

A nő az asztalon matatott zavartan. Ideges volt: hátha elhibázott valamit. Lehet, hogy fölösleges volt megemlíteni a kolozsvári orvost. Egy számla akadt a kezébe, bosszúsan félrelökte, a borítékját összetépte. Maga élé rántotta a hamutartót és rágyújtott. Mohón, elégedetlenül fújta a füstöt.

— így áll a helyzet — pillantott Frankra.

— Névleges házasság?

— Névleges, névleges, de akkor se csalhatom meg. Különben is egy féltékeny őrült. Kétszer találkoztunk eddig, de úgy kezel, imiint a gyűrűs menyasszonyát. Visz- szamondták, hogy meghízott itt Pesten valakit, aki minden lépésemet figyeli.

Kis Ágota belelendült.

— Tudja, mit mondott nekem legutóbb, amikor kikísértem a vonathoz? Nem történt közöttünk még semmi, az égvilágon semmi, érti? Az apám emlékére esküszöm magának, hogy hozzám se nyúlt és akkor azt mondja nekem a vonat mellett, hogy tudnék-e vele bármikor és bármilyen körülmények között... Képzelje! Hát azt hittem, hogy elájulok. Ki se néztem belőle.

— Rámenős.

904