Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 10. szám - JUHÁSZ FERENC 60 ÉVES - Ágh Istvánh: 1928. augusztus 16.
A rátalálás rémülete tör elő, a költészet hatalmas istene feje fölött csodáival. És ettől már minden megváltozik, mindent átérzékenydit a kozmikus Démon. Először még ahogy József Attila csillagai békadudára járják táncukat, ahogy a Göncöl: szekér még, „hol a ló, hol a kocsis?” De éttől a kérdő fölkiáltástól a népi látomások megváltoztatják magukat. Megásódik a kaledrális fundamentuma. Nem láttam Qhantres-t, de láttam Bayeux-t, a városka szélén ősi templom, évszázadokban kékült falai tövén a jelen fű- és faviiflága, mindig az a birkanyáj és mindig az a lovacska, s a vegetáció minden ábrája együtt bennem az apácák történelemhiímzésével, Juhász-sorokkal: Ugrott a királyfi, szája tapadt táltos orrlikára, tüdejét degeszre szívta, táltos erejét megitta. Egyidejűségben, jelenben a múlt és a jövő! Jelemben, jövőben, múltban a Sántha család, az Apám, a Jégvirág kakasa; ott, akkor a realitás árnyalataival; a Tékozló ország pontosan, amikor kell az ötvenes évek elején, s ötvenhat után A halottak királya, IV. Béla országa-wesztett, teremtő himnusza. Megmutatta a bekötött kéziratot, alig javított fölszabadulást éreztem benne, láttam kristálysorokat, végérvényes kalligráfiát, a visszataMlás és a jövőremény hosszú, fekete sorait. Azt, amikor önmagát teremti a szó kő-, malter-, freskóvilága, a költő nem konklúziós, mert katedráilisa megszólaltatja önmagával, hiszen ő világít szent ablakaiban. S ha mégis megszólal a napfénynek állított alak, hozsannát hallok a befénhetetlen néphez. Ö, ember, a hitedet ne veszítsd el, őrizd meg a lélek, nagy hitét! Ki volna nálad nagyobb, nem lehetsz vágytalan, ne tűrd a szenvedést. Ha kell, hát százszor újrakezdjük, vállalva ezt a legszebb küldetést, mert a szabadság a legtöbb, amit adhat önmagának |az emberiség. Ezt a strófát kiírattam ballagási meghívónkra 1956-ban. Nem szóltam róla Ferencnek, mert tudtam, nemcsak egy gimnáziumi osztály, hanem a magyarság búcsúvesztése a letört, megsütve-megalázott szép forradalom emberhús-lakomájának végső kiáltása volt; kezdet a végben: „Árva nép, puszta ország, téged ki fog majd méltón elsiratmi?” Még nem gondolhatott olyan valóságosan a jövőre, amit jósolva érzett, amire nem maradt szó abból az óriási kincsből, ami a sajátja. Szókarátjai marták, mint a kutyák, majdnem tíz éven át a Harc a fehér báránnyal megrendítő ajánlásáig: „egy győztesen megvívott harc után; s ki tudja még micsoda harc előtt.” Kitapinthattam vers-verőerét: „Fekszem a földön, a sárga halálon. Halálomat legyőzöm. Ott lüktet a csont-vtirágon.” Magányában szerethettem meg igazán, födetlen volt a Krisztus-lepelig. Hűséges szeretetemet mindig megajándékozta vígassággal, mosollyal, szomorúsággal, meghívással, látogatással. Én meg kiálltam érte mindenek ellenére, végigolvastam, mikor azt mondták, követhetetlen; pedig akkor égette meg magát A Szent Tűzözön regéivel, A gyötrelem óráival, a Bombával, Az éjszaka képeivel. A valóság hidrogénbombáin éltünk, figyelmeztetésül föl kellett építenie a borzalom katedrálisát: „Pistáéknak, nem-mindennapi szenetetemmel, 867
