Életünk, 1988 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1988 / 9. szám - Fitz Péter: Magdalena Abakanowicz kiállítása (tanulmány)
tak, eltértek az akkori konvencióktól, ugyancsak furcsának számítottak. Az, hogy most bemutathatom őket Budapesten, számomra hatalmas elégtétel. Éppen iaz előbb meséltem önnek, hogy azzal, hogy ezt a kiállítást itt Budapesten megcsinálhattam, új ötletek jutottak eszembe, amik úgy érzem, nagyon fontosak lesznek számomna. Ugyanolyan átéléssel készülnek ezek a kiállítások, mint amikor az egyes tárgyaimat készítem otthon a műteremben. Természetesen ugyanakikor egészen másról van szó, a kiállítás olyan lehetőségeket nyújt, ami otthoni, műtermi körülmények között sohasem adódik. Hatalmas terek, ezek berendezése, kialakítása, olyan tér, ahol emberek mozognak, résztvevői a műnek, viszonyuk van hozzá és érzelmekkel telítődnek. A közönség járkál a termekben, s hasonló képzelőerőivei rendelkezik, mint a művész és végül is ez a legfontosabb. Talán másféleképpen látjuk a műveket, de a ikápzelőerőnk — az enyém és az Embereké —, nagyon hasonlóan működik, ezért a kiállításon nagyon sokat tanulok a közönségtől is, érzem, hogyan fogadják művészetem. Számomra ez viszonyítás, visszaigazolás arról, hogy nyelvem, művészetem mennyire közérthető. Azt is el kell mondjalm, hogy ezek a kiállítások — nemcsak ez, de a többi is —, hatalmas átéléssel születnek, de ez az átélés egy idő után természetesen lankad bennem is, meg a közönségben is. Körülbelül 60 önálló 'kiállítást csináltam már életemben, eljutottam arna a következtetésre, hogy számomra ima már talán fontosabbak az állandó, a maradandó művek. Sajnos a kiállítások mulandóak, lebontják őket, míg a maradandó művek megismételhetetlenek, ezekért nagyobb felelősséget kell vállalnom, mint a mulandóért, a kiállításért. Ilyen munkám volt például az utóbbi Időben Olaszországban felállított 36 bronzszobrom, nemrégen Jeruzsálemben 7 óriás kőszobrom, s most újabb lehetőséget kaptam: Szöulban, .az Olimpia (alkalmából állítják fel egy új művemet. Most úgy érzem, talán ezek már valamivel fontosabbak számommá, mint azok a dolgok, amelyek elmúlnak. * Mint műtörténész, tehát iskolázott és professzionális ,,műélvező”, ritkán kerültem szembe ennyire érzelmi hatású műegyüttessel, mint Ahakanowiczé. Az ember hajlamos olyan patenteket alkalmazni, hogy „női művész”, emberi története drámai — gyermekkor a háborús Lengyelországban —, különös érzékenység az ember és környezetének viszonyára, filozofikus alkat, és így tovább. Mindezek még igaz közelítések is, de a titkot, művészetének lényegét nem magyarázzák. „Minden alkotói folyamat kezdetén, akár tudományról, akár művészetről van szó, ott rejlik a megmagyarázhatatlan titok. Bizonyos dolgokat egészen egyszerűen meg kell hagyni titoknak az alkotófolyamatban is. Megmagyarázva ugyanis megnyomorítjuk vagy megsemmisítjük őket. A mindent megmagyarázás igénye korunk katasztrófája. Nem szabad azonosítani a titkot a problémával. A különbség az közöttük, hogy a problémát le lehet szűkíteni elemezhető, magyarázható részletekre, míg a titok olyan egész, amelyben bekebelezve érezzük magunkat, csak ezt gyakran nehéz beismerni.” (Magdalena Abakanowicz, 1983). Hia a problémát elemezhető részletekre szűkítjük, akkor nem lehet .mást tenni, mint kronologikusan követni az alkotópályát. A lengyel művészeti közállapotok az 50-es évek első felében jelentősen különböztek a miénkétől. Ott ugyanis 1955-ben színrelépett egy új generáció, amely nem a szocialista realizmus gyökértelen gondolkodásmódjához kapcsolódott, hanem az európai művészet hagyományaihoz, az expresszionizmus és Paul Klee, Joan Miro szürrealizmusa volt kiindulópontjuk. A varsói Arsenal kiállítás generációja a képzelet világához fordult, a közelmúlt nehezen megemészthető, feldolgozható eseményei inspirálták a valóságon túli, szürreális megfogalmazást. Abakanowicz is ehhez az 55-ös generációhoz tartozott. A Műcsarnokban kiállított nagyméretű festményeit magyar szemmel szinte képtelenség datálni; ilyen méretű és stílusú kép Magyarországon abban az időben nem szü861
