Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL A nadrágok lázadása „A NADRÁGOK LÁZADÁSA” ELÉ Ez a második regényem végigjárta valamennyi kiadót a Szépmíves Céhtől a budapesti legkisebb kiadókig s máig sem jelent meg. Nem tudnám megmondani, mi volt, pontosabban mik voltak a visszautasítás okai. Hiszen a regény minden szerkezeti hibája dacára számot tarthatott a közönség érdeklődésére, ráfizetés tehát nem fenyegette a kiadót s minthogy mindez az 1930-as évek közepe táján, a Horthy-korszakban történt, döntő szempontként általában ez a tény határozott egy könyv sorsáról. A végső ok minden valószínűség szerint politikai volt, vagyis a rendkívül éles szatíra az egykorú társadalomról, lévén akkor húsz egynéhány éves, s ehhez képest eléggé tapasztalatlan, szatírám inkább a felületet vette célba, mint a háttérben meghúzódó okokat. A sorozatos kudarcok kedvemet szegték, mindamellett életrajzi sorozatomban megemlítettem a „Nadrágokat”, így aztán mindazok — bocsánat a nagyképű kifejezésért —, akik írásaimmal foglalkoznak elkérték tőlem a kéziratot, alibi igazolása végett. Hogy mire szolgált az alibi? Ha a monográfus még a szerző kiadatlan, vagy éppen nyomdában fekvő kéziratait is elolvassa, ezzel jogot szerez arra, hogy művét a fülszövegekre alapozva írja meg. így figyelt föl nehány irodalomtörténész az elfelejtett regényre, fölkerestek és buzdítottak, hogy adjam ki. — Miért? — kérdeztem meglepődve. — Azért, mert ilyen fajta magyar regény nincs. Tehát a könyv űrt pótolna. Ez volt az irodalomtudósok válasza, s ebben a megállapításban igazuk volt. Ilyen magyar regény csakugyan nincs. Ez tény. Föntebb arról számoltam be, hogy nem tudom, mi volt a kifogásuk a kiadóknak a regényem ellen. Most viszont rajtam a sor, hogy tisztázzam, miért nem szorgalmaztam én a regény kiadását, s ami ezzel összefügg, miért nem álltam ellen az Életünk óhajának, hogy a regény egyes részleteit közölje. Egészében véve a regény nem sikerült, még pedig azért, mert a cselekmény két olyan vonalon fut, amelyek végül sehol sem találkoznak. Egyik szálon a nadrágok lázadoznak az emberek ellen, a másik vonalon egy külföldi újságíró szemével nézem én, mármint az író az egykorú magyar valóság ferdeségeit. A regény végén sem világosodik meg, mi a szerepe a külföldi újságírónak a nadrágok tiszteletlen cselekedeteiben. Ügy, ahogy van; a regény félig kész, ezért nem nyújtottam be a kiadónak. De ez távolról sem jelenti azt, hogy nincsenek benne sikerült részek. Bőven vannak, s a részletekben természetesen nem mutatkoznak meg a szerkezeti hibák. Ezért járultam hozzá — mégpedig őszinte örömmel, hogy az Életünk ezeket a részeket a közönség elé tárja. Hősünk, Dániel, lelkiekben gazdag, ámde folyton leégett fiatal újságíró, váratlan kiugrási lehetőséget kap: szerencséjének üstökönragadása szívszerelmének, a gyönyörű, de költséges Evelinnek végleges meghódítását eredményezhetné. Sejtelme sincs arról, hogy időközben jobbik nadrágja Eduárd führeri ambícióval szervezi már a nadrágok lázadását. K. G. E. 4. Fejezet Dániel befordult a miniszterelnökség nagykapuján. Átvágott a zsúfolt várótermen s egy pillanat múlva őkegyelmessége titkárjával fogott kezet. — Alászolgája, Braun úr, a kegyelmes úr hivatott. A titkár megigazította vaikítófahér zsebkendőjét, elhessegetett egy téveteg pillét fekete kabátjáról s komolyain szólt: 385
