Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
— Szerkesztő úr, bizonyos lehet benne, hogy amennyiben énraj tam múlik, késedelem nélkül tiszteletét fogja tehetni a kegyelmes úrnál. Jelenteni fogom, hogy szerkesztő úr audienciára jelentkezett és kívánságát a legnyomósabb érvekkel fogom megokolni. — Jó, jó, csak menjen már. A titkár százhetvennyolc centiméter magas volt. Mikor a kilincset megnyomta, már csak százötvenhat. Dániel nem figyelt oda, hátratett kezekkel sétálgatott s kerülgette az öblös karosszékeket, sejtelme sem volt róla, hogy miért hívatták. Kijött a titkár s megállott előtte. Megint százhetvennyolc centiméter magasan. — Parancsoljon, szerkesztő úr. Báró Schnur Adorján íróasztala előtt ült. Kurta lábait szétvetette s maga elé nyújtotta. Hasa begömbölyödött a levegőbe. — Szerkesztő úr ... — elmondta, hogy a kormány helyzete a francia kölcsön- től, ez pedig Edmond Dutout cikkeitől függ. Dutout másnap este érkezik és az Argentina Hotelben száll meg, a mellette lévő szobát a tulajdonos Dánielnek fogja adni. Az ő föladata lesz a franciát végigkalauzolni a városban olymódon, hogy a helyzetet a kölcsön ügyére nézve legkedvezőbb szemszögből láthassa. — Ha csak ez kell, — pattant föl Dániel. A miniszterelnök leintette. — Föladata nem olyan könnyű, amilyennek első pillanatra látszik; először is a franciát Hildebrand már Párizsból ismeri, és előreláthatólag mindent meg fog próbálni, hogy rátegye a kezét s a kölcsön-tárgyalásokat meghiúsítsa, másodszor a franciával olyan módon kell megismerkednie, hogy ne foghasson gyanút. Érti, szerkesztő úr? — Igenis, kegyelmes uram. A báró fölugrott. Darabig ide-oda talicskázta hasát a szobában, aztán megállapodott íróasztala előtt. Kikeresett egy térképet, s kiterítette Dániel előtt az asztalra. A' térkép tele volt rajzolva érthetetlen, titkozatos jelekkel. Röviden elmagyarázta, miről van szó. A térkép a francia számára készült. A jelek különféle eseményeket, látványosságokat jelölnek: a kereszt végrehajtást, a kör nyomortanyát, a szorzójel tüntetést, az ellipszis öngyilkosságot és így tovább ... A franciát a fekete tintával húzott útvonalon kell végigvezetnie, egyik utcában tüntetést, a másikban éhség-okozta ájulást, a harmadikban meztelen embert, a negyedikben végrehajtást fog látni, csupa nyomort, csupa szenvedést. Ez a cél. A franciában azt a meggyőződést kell kelteni, hogy az ország embertelenül leszegényedett. Ravaszul hunyorított: — Statisztákat szerződtettem. Ezek fogják megjátszani a nyomort. Fontos, hogy a franciát a kezébe kerítse, mert ha Hildebrandók vezetik körül a városban, ezek a ragyogást, a pompát, a boldog jólétet fogják megmutatni s ezzel meghiúsítanák a kölcsön jegyzését. — Nia, mit szól a haditervhez? — kérdezte diadalmasan. — Nagyszerű, zseniális!... De a cél érdekében talán szabad lenne... — Tessék, tessék ... — Kegyelmes uram, — makogta kényszeredetten Dániel, — ón azt szeretném mondani... én azt hiszem ___hogy mindez fölösleges ... A báró hátra tán torodott: — Fölösleges! Fölösleges? — ismételte, de hát hogy mondhat ilyet, szerkesztő úr? Azt hiszi, hogy megfontolatlanul költségekbe vertem volna magam? Gondolja meg, hogy kudarc esetére magamra vállaltam az összes kiadásokat! — Megfontolta, szerkesztő úr, amit mondott? Hiszen, nem mondom, hiányok vannak, — folytatta aztán némileg lecsillapodva, — semmiképpen sem sikerült például legalább egy családirtást beiktatni a programba. A mai nemzedékből már hiányzik az a hő hazaszeretet, amely a múltban csodákat művelt, de hát ez a hiány... Csak nem erre gondolt? : — Méltoztassék elhinni, hogy fölösleges — folytatta Dániel nyakig vörösen, de elszántan, — az utcák tömve vannak koldusokkal, naponként tüntetnek, a végrehajtások egymást érik, minden második üzlet zárva, az éhségtől óránként összeesik egy-egy ember az utcán, húszával ugranak az öngyilkosok a Fúnába, kirakatokat 386
