Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt
Küzdelem emberi környezetért KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMILLEL PÁLYAKEZDÉSÉRŐL BESZÉLGET KABDEBÓ LÓRÁNT* Kolozsvári Grandpierre Emil, akinek most ünnepeljük nyolcvanadik születésnapját, műveivel elnyerte a széles olvasóközönség szeretetét, ugyanakkor legjobb művei a magyar próza kiemelkedő, klasszikus alkotásai közé tartoznak. Sohasem volt behízelgő, az olvasók kegyét kereső író. Épp ellenkezőleg: kemény leckéztető, leleplező, szatirikus, felvilágosító. Csakhogy sohasem a mások vereségeit, ostobaságait, tévedéseit kajánul felmutató írók közé tartozott. Ha a téves valóságszemléletet ostorozza, akkor legelőször saját élete tényeit tárja fel, személyes kudarcait elemzi, és ennek alapján mutatja fel tanulságait. A pályakezdés maradandó értékű írásai, a Szabadság és a Tegnap, valamint az életét még egyszer szám- bavevő, egy kötetben is kiadott önéletrajzi trilógia (Az utolsó hullám, Hullámtörők, Béklyók és barátok) a regény, a memoár és az esszé legjobb hagyományait egyesítő különleges teljesítmények. És ezekhez kapcsolódik mintegy utólagos bevezetőül az Emberi környezet című „családregény”. A huszadik századi magyar történelem alakulásának kulcsát adják ezek az írások. Pedig a legritkábban érintenek úgynevezett történelmi eseményeket. Szigorúan a magánélet rajzát adják: egy fiatalember útját követhetjük bennük, aki előbb a család, majd környezete, az úgynevezett középosztály, végül pedig az egész régi Magyarország szemléleti hálójában vergődik. Egész élete küzdelem azzal a világgal, amely nem ismerte a küzdelmet, amely elképzelt ideáit valóságosnak tartva próbált felszínen maradni. És minél távolabb került ez a világ a tényleges valóságtól, a benne élők annál nagyobb erővel ragaszkodtak illúzióikhoz. Világomlás, kisebbségi sors, semmi nem változtatott az illúzióknak ezen a világán. Kolozsvári Grandpierre Emilt gimnazistaként éri szülővárosában, Kolozsvárott a trianoni fordulat, amely apja irreális elképzeléseit nemhogy korrigálná, de még konzerválja is. ö maga franciaországi elhibázott tanulmányútján találkozik a kijózanodás kényszerével. Kétféle életritmus, életszemlélet, emberi kapcsolatrendszer képe szembesitődik ekkortól életében, majd íróként műveiben. Legjobb művei külön-külön és életműve egészében is erről szól: a magyar valóságszemléletről. Legyen az regény, emlékezés, esszé vagy vitairat. Nem is mindig a szószerinti témák érdekesek (persze legtöbbször azok is!), hanem a jellegük, a bennük megnyilvánuló gondolkodási szerkezet. Amelyre — egy sikeres pálya tudatában is — ezt a jelzőt találta még nemrég is esszéi gyűjteményének címében az író: „eretnek”. Mert céltudatosan szembefordul a hagyományos hazai szemlélettel: a magyar realitásérzék legendájával a beteg valóságszemlélet történeteit állítja szembe. Már első regénye, amelyet huszonhárom éves korában írt, A rosta is ebben a szellemben fogant. 1930 júniusától 1931 szeptemberéig egyfolytában tizenöt hónapot töltöttem Kolozsvárt. Egyetemi hallgató voltam még, a pécsi egyetem diákja, és az ötlet, hogy tökéletesítsem gyenge román nyelvtudásomat, professzoromtól, Koltay-Kastner Jenőtől származott. Ekkor Pécsett francia—olasz szakra jártam. Az olasz szak akkoriban — a hivatalos külpolitika olasz orientációja révén — eléggé divatos volt. Végül nem bántam meg, hogy olasz szakra iratkoztam be, nagyon sokat profitáltam belőle, sőt egy ideig úgy látszott, hogy ennek a szaknak köszönhetően nyelvész-karriert is csinálhatnék. Professzorom ugyanis jó tudományszervező volt. Annak ellenére, hogy véletlenül csöppent a tudományos életbe azon a réven, hogy hadifogságban megta* (Az írás a Magyar Rádió Sorsfordító pillanatok c. sorozatában — szerk.: Dénes István — elhangzott beszélgetés felhasználásával készült.) 397
