Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 5. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet) - Küzdelem az emberi környezetért Kolozsvári Grandpierre Emillel pályakezdéséről beszélget Kabdebó Lóránt

nult olaszul, becsvágya nem annyira a saját érvényesülése volt, inkább a tudós- nevelés. Ebben különbözött pályatársai nagy többségétől, a jobb-rosszabb tudósok tömegétől. Abban az időben a romanisztikát olasz kölcsönprofesszor, Tagliavini tanította a pesti egyetemen, s ezzel a diszciplínával az egész országban nem foglalkozott senki. Nyilván ez a felismerés sugallta az ötletet, hogy ösztöndíjat szerezzen nekem a páviai Coleggio Borromeoba 1930-ban. Mikor kiderült, hogy az olasz kollégiumban töltött időit lelkiismeretesen kihasználtam, tehát nem vagyok híjával sem a nyelvérzéknek, sem a szorgalomnak, professzorom előállt az ötlettel, hogy mivel franciául és olaszul nagyjából már megtanultam, sorra sajátítsam el a többi újlatin nyelvet: a románt, a spanyolt, a portugált, a rétórománt, a ladint — és ilyenformán szerezzem meg azt a tudást, amelynek birtokában a hazai műveltségben tátongó „űrt"’ betölthetem. Az is logikus volt, hogy a tanulásban a román volt soron, hiszen valamelyest már ismertem ezt a nyelvet. Professzorom bíztatott, hogy ha megtanulok románul, elintéz nekem egy német ösztöndíjat, hogy a korszak legnevesebb romanisztiikusánál, Weigandnál folytathassam tanulmányaimat. Ebből az életrevaló elképzelésből született romániai utazásom terve, ami — s ez ebben a korszakban ritkaság volt — biztos karrierrel kecsegtetett.

Derűs, nyári napon érkeztem Kolozsvárra. Elképzelésem az volt, hogy az egyetemi év kezdetéig, szeptemberig élvezem a vakációt, meglátogatom rokonaimat, barátaimat, aztán beiratkozom vagy a Ia?i-i egyetemre — ez volt az életrevalóbb ötlet — vagy a bukarestibe. Efelől még nem döntöttem. Egy valamit kihagytam számításaimból: a szülőföld varázsát, azt a tényt, hogy annyi csavargás, annyi idegen környezet után, mit vált iki belőlem az, hogy ismét otthon érezhetőm magam. Honnan gyaníthattam volna, hogy a Kolozsvárt töltött tizenöt hónap, egész további életemre kihat. Itt dőlt el egyfelől, hogy nem tudós leszek, hanem író, ezen belül pedig az, hogy nem költő, hanem prózaíró.

Tegnap című önéletrajzi ihletésű regényedben azt írod kolozsvári tartózkodásodról, hogy „erre a kolozsvári évre mindig úgy emlékszem vissza, mint életemnek benyomásokban egyik leggazdagabb korszakára.”

Most már bizonyos lehetek ítéletemben, a későbbiek folyamán nem hogy elértem volna, de meg sem közelítettem az életnek Kolozsvárt tapasztalt teljességét és intenzitását. Sem azelőtt, sem azután nem éltem ennyire a magam életét, méghozzá ilyen hosszan. Minden gondolatomban, minden érzésemben, minden érzékemben, minden törekvésemben én tapasztaltam, én nyilatkoztam meg. ítéletemet nem a megszépítő messziség befolyásolja, vagyis nem az emlékezetemben szépült meg ez a Kolozsvárt töltött tizenöt hónap. Alig érkeztem vissza Pestre, majd Pécsre, máris Kolozsvárra vágytam. A távlat még hiányzott, de a veszteséget, lamint azt a Kolozsvárra, Kováts Jóskához intézett leveleimből kiragadott részletek tanúsítják, fájdalmasan átéreztem: „Kimondhatatlanul vágyakozom Kolozsvárra... A refrén ez: szeretnék visszamenni... Szörnyen rossz bőrben vagyok, fogyóik, hull a hajam, minden régi ismerősöm megkérdi, mi bánt. Én végeredményben nem tudok válaszolni, mert hát beteg nem vagyok. Csak Kolozsvárra szeretnék visszamenni, és el innen! Minél hamarabb!” Majd Pécsről így írtam: „A kolozsvári Élet után, olyan irtózatos hatással van rám az itteni döglődés, hogy azt hiszem, sikerülne művészetté káromolni ... Csupa sötétség, csupa önfertőzés, csupa rettenetes súly az embereken”. Kolozsvárt, amellett hogy megszállottan írtam, atlétizáltam, teniszeztem, úsztam, szerelmes voltam, flörtöltem, viszonyaim voltak, még tanulmányírásra is szorítottam időt. „Hogyne késnék el mindenünnen, hiszen semmi dolgom sincs” — mondta egy úriasszony ismerősöm. Nevettem a paradoxonon, holott igaza volt, s efelől kolozsvári tartózkodásom folyamán bizonyosodtam meg. Pécsett a nap villámgyorsan eltelt, a tétlenségtől nem jutott időm jóformán semmire, Kolozsvárt ráeszméltem, hogy minél dúsabb a napi program, annál több az idő. Vagyis az idő párhuzamosan tágul a tennivalókkal. Pécsett a nap huszonnégy órája tízre szűkült, Kolozsvárt kiszélesedett harminonégy—negyven órára, annyi minden belefért.

398