Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások II. (tanulmány)
III. tétel: Orestés, a győztes királyfi Orestés, a vezeklő bűnös Orestés, a vezeklő bűnös A Sophoklés tragédiáira általában jellemző sorscsere khiazmusa pedig elvont formai kifejeződése az V. századi fejlődés legfeszültebb pillanatának, amikor Athén a görög szabadság védelmezőjének látszik még, de valójában egyre inkább más görög városok szabadságának az elpusztítója már. (Vö.: Thukydidés I. 75., 96—98.; II. 63) Euripidés műveiben viszont a kettős sorscsere már csonkán valósul meg. Így az Elektrában is: Klytaimnéstra viszonylagos igazsága feltárul és nem semmisül meg halála előtt — Élektra igazsága csorbát szenved a módon, ahogyan érvényesíti. A Trójai nőkben pedig már az expozícióban előttünk áll a tragikus konfliktus keresztszerkezete: a görögök a győztesek, de gőgjük az istenüket sérti — a trójaiak a legyőzőitek, de igazságukat már az istenek prologosa is elismeri. Ám az előbbi nem nyeri el büntetését, az utóbbi érvénye pedig nem születik a drámai jelenben. A physis és a nomos kibékíthetetlen ellentétének a korában vagyunk. (Vö.: Antiphon; id. Ritoók 1968) A dráma esztétikai lényegéből következik, hogy legsajátabb szerkezeti alakzata a legerősebb negatív ismétlés, az antitézis illetve az azt feloldó peripeteia a a hős sorsában. Tragikus ellentét feszül pl. Zeus, az emberi lény elpusztítására törő zsarnok és Prométheus, a szabadító között, aki megmenti azáltal, hogy valóban emberré teszi. Kreón, a hatalom megszállottja és Antigoné, az igazságot szülő szeretet hőse között. Különösen éles az antitézis, ha az ember önmagával kerül szembe.. A mű egyik formaelveként érvényesül ez az Oidipusban, ahol mindenki az, aki — egyszersmind annak kizáró ellentéte. Nemcsak Oidipus (az elátkozó-elátkozott), Iokasté (az anya-feleség) és Antigoné, Isméné (a testvérgyerek), hanem a pásztor és a hírnök (a szabadító-elveszejtő) alakjában is. Ügy, hogy erről nem tudnak: a jellemeken belül robban ki a látszat és a valóság, a lét és a tudat tragikus antitézise. Ugyancsak az ornamentális építkezés mibenlétét világítja meg egy-egy mű motívumszerkezete, amely variációs ismétléssel fogja egybe a dialógikus és a kho- rikus elemek váltakozását. Elemzése a két sík közötti villódzásban követheti végig a mű kulcsfogalmai, meghatározó képi motívumai megjelenését, visszatérését, jelentésük kibontakozását, változását. PL a föld-hajó motívumpár jelentésének elmélyülését a konkrét köznapitól a haza—szabadság és a Görögország—rabszolgaság antinómiájává a Trójai nőkben, vagy a szörny-motívum változását az Oidipus királyban a várost dúló vész jelentésétől a vész okának, magának a hősnek a metaforájáig. Az eredeti: a mágikus-rituális funkció él tovább a görög drámára annyira jellemző variációs ismétlésben, amely ugyanannak a dolognak a mindig újabb, más nézőpontból történő elmondását jelenti: egy-egy cselekménymozzanat vagy jellemvonás éppen ezáltal alakul át motívummá. A tűzlopás és az emberszeretet túlsága — egymás szinonimái — előbb vádként és durván kárörvendő modalitásban hangzik fel Erő, majd ismét vádként, de részvéttel enyhített for984 Orestés, a közösségi jog által felmentett
