Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások II. (tanulmány)

mában Héphaistos ajkán. Prométheus első monológjában a jellemfeltárulás kezdete, aztán ismét — ezúttal szelíd — vád Ókeanos segítőkészen oktató szavaiban, míg jelentésének teljes értéke ki nem bomlik a főhős nagy monológjában. Valamely cselekménymozzanat motívummá válása a mítosz szóbeliségének az emlékét őrzi, de az erkölcsi-filozófiai gondolat születésének a drámájává emelten — felerősítve a nyelvi megformálás és az előadásmód nagyfokú periodicitása által. A görög dráma „megízesített nyelvezete” (Poét. VI) — összetett, mindig a felidézett tartalomhoz simuló versformái — az előadásmód táncelemeivel együtt a költészet, a zene, a tánc ősi egységének, s ezáltal ás az ismétlés mágikus funkciójának a korát idézik.

Az egyenértékű szerkezetelemek mondaton túli kapcsolódásának alakzatain te- tehát ugyanazt az esztétikai jelenséget érthetjük, amit Lukács az elvont formák gyűjtőfogalmán belül az ornamentikával jelöl. (Lukács 1965. 1. 230—231) (Ezért talán nem indokolatlan a paradigmatikus szerkezetet ornamentálisnak nevezni.) Az egyes alakzatok meghatározásának, valamint rendszerezett összefoglalásuknak (Fónagy, F; I) koncepcionális elve megegyezik a szerkezeti elemek paradigmatikus kombinációjának lotmani elvével. „A mondat szintjén túl, az irodalmi mű egészének a keretében az ismétlésre, szabályos alakzatok kialakítására való törekvés a grammatikai szabályok helyére lépő formaalkotó elv. Meghatározza (...) a lírai költemény felépítését, (...) az elbeszélés menetét, az események ritmusát.”* (Fónagy, I 408)

Ugyanakkor megfogalmazza a kételyt is arra vonatkozóan, hogy az irodalmi művek egészének szerkezete a mondatéhoz hasonlítható lenne, s hogy elren- lezési szabályaik a nyelvtani szabályoknak felelnének meg. Ellentétben francia szemiológusok következtetéseivel, Fónagy reálisabbnak látja a zenei analógiákat. Végül is arra az eredményre jut, hogy a mű- és a mondatszerkezet közötti analógiának megvan az alapja. Olyan értelemben, hogy „a műalkotás elemeinek kifejező elrendezési szabályai a mondaton belül is érvényesülnek.” (Fónagy, F 259—260) Vagyis nem a részek törvénye az egészben, hanem az egészé a részekben. E törvényszerűség a görög tragédiában különös erővel ölthetett testet, hiszen forrása a mítosz. „A mítosz nem választható el a rítustól (az egyik a másik kifejezése, a szó a cselekményé, a cselekmény a szóé...)”. (Kerényi 1976. 134) A rítusban a ritmusnak meghatározó szerepe van. A tragédia — kultikus szertartás keretében — rituális paraszti igazságtevő játékokból született, amelyekben a szó még gesztikusan is történt. Feltehető, hogy ezért is jogosult éppen a görög tragédia szerkezeti grammatikájában kutatnunk a heves társadalmi változások élményéből megszülető erkölcsi gondolat esztétikai kifejeződésének a poétikáját.

A zenei építkezés Fónagy által idézett Th. Mann-i elve nem is mond ellent a poétika grammatikájának (Jakobson 277—296): a zenei építkezés sem másra vezethető vissza, mint a variációs ismétlés összetett megjelenési formáira. (Sze- gedy-Maszák 1980). Rá kell mutatnunk arra is, hogy a két struktúráló elv, az ismétlés és a megfeszülés-feloldás, amelynek az irodalmi mű egysége, szervezettsége — a zeneiéhez hasonlóan — köszönhető, nemcsak elkülönül, hanem szervesen össze is tartozik. Az ismétlés, amely „a nagyobb szabadságot biztosítja azzal, hogy csökkenti a véletlen szerepét, a mű entrópiáját”, magába foglalja — bármely megjelenési formájában — a feszültség-feloldás mozzanatát is. Mint ahogy az utóbbi váltakozása egyúttal ismétlés is. Az ismétlés egyik elemi formája, az iteráció pl. felfogható úgy is, mint valami hiányának és meglétének (megfeszülés-feloldás) a váltakozása. A megfeszülés (hiány) és a feloldás (meglét) egymásra következésében, mondjuk egy jambusi sorban az egy és két morás (lépő-dobbantó) lábak (Bücher; id. Lukács 1965. 1. 249) egymásutánjában pedig az ismétlés elvét fedezhetjük fel.

A paradigmatikus szerkezet tehát az ismétlődés és benne a megfeszülés-feloldás elvére épül. Szabályszerűségeit azonban „a különböző irodalmi alkotásokban (...) így a drámai művekben (...) csak vázlatosan, töredékesen ismerjük.” (Fónagy, F. 260)

985