Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások II. (tanulmány)
drámai feszültségnek. A funkció világosabb értelmezése kedvéért különbséget tesz a vágy két típusa között: Erős önmagáért kívánja a jót, bármi vagy bárki legyen is a szeretett tárgy. De Agapé tud a másikért (a másik érdekében) vágyakozni. „Két szerelem, — közülük a második a tiszta.” Ismerve Erős platóni fogalmát, a görög tragédiában csak fenntartással helyénvaló ez a megkülönböztetés. A tragikus hős éthosa ott valamiképpen mindig Erős epifániája: „Betölti az isten és ember közti űrt, hogy a Mindenség önmagával összeköttessék.” (Lakoma 61) A szereplő, akiben testet ölt a drámai erő, nem szükségszerűen a dráma főhőse (pl. az Erinysök az Eumenidákban) és nem feltétlenül rokonszenves (pl. Médeia). De feltétlenül végső emberi értékek sorsát meghatározó jellem. Az elemzett tragédiákban a legtöbbször a mű főhősében jelenik meg (bár nem csak benne) és — kis megszorítással — rokonszenvünkre méltó. Az érték, amely felé ez az erő tör, lehet személyben megjelenő (pl. Astyanax a Trójai nőkben), de elvont, a felidézett világban végső értékként létező is. A görög tragédiában mindig valamiképpen a szabadsággal függ össze, mivel „a görög ember számára a legfőbb érték a szabadság.” A Prométheusban a legteljesebb filozófiai értelemben, az Aiasban áttételesen: a szabad emberhez illő hírnév, illetve az érte vállalt szép halál formájában. Az Elektrában az igazságot jelenti, amelynek győzelmétől függ a hősök — és Mykéné — szabadulása. Az Antigoné ban a physis (természettörvény) el nem évülő magja, amelyből meg születik a szabad közösség ítélete a zsarnok által meghirdetett nomos (állami törvény) igazságértékéről. A bíró szerepe az orientáló értéknek a drámai helyzetből adódó megítélése: választása vagy elutasítása. A görög tragédiában ezt a szerepet többnyire a kar tölti be, de cselekvőén: nem egyforma tisztánlátással. A karnak az igazság felismeréséért vívott agónja (küzdelme) nyilatkozik meg abban, hogy feje fölött olykor a hős, máskor az ellenfél szövetségesének a jele ragyog. Sőt a drámai erő funcióját is betöltheti (pl. az Áldozatvivők Kilissa-jelenetében). Az ellenfél szemben áll a vágyott értékért folyó küzdelemben a drámai erőt megtestesítő hőssel. Maga is egy ellentett előjelű érték utánii vágy egyenlő ereje által hajtva. Mint pl. Klytaimnéstra, aki fia haláláért könyörög, csak hogy a megszerzett jót — a város feletti jogtalan hatalmat és a törvénytelen szerelmet — birtokolhassa. Vagy Kreón, aki a várost saját királyi birtokaként akarja vezetni. De lehet a vágyott érték elérésének az eldöntője is, mint Athéné az Eumenidákban — szemben a negatív drámai erőt megjelenítő Erinysökkel. A jó lehetséges birtoklója az a hős, akiért, akinek az érdekében a drámai erő ki akar bontakozni. Ilyen Elektra, akinek a szabadulásáért (ez a vágyott jó) a hazatérő Orestés küzd. Példája is mutatja, hogy nem csak egy személyben ölthet testet, hiszen Elektrában összpontosul ugyan minden kín, gyász, ami Klytaimnéstra tettéből Mykénére származott, de a funkció részesei — különböző mértékben — a kar (= a város), Krysothemis és maga Orestés is. Végül a szövetséges, amely bármelyik drámai funkcióhoz kapcsolódhatik, olyannyira egyértelmű fogalom, hogy megvilágításához pusztán csillagjele: a Holdé is elegendő. A drámai funkciók kombinációs elvei a következők: 1. Minden funkció más alakban ölt testet. (Erre a görög drámában nem lehet példa.) 2. Két vagy három funkció ugyanabban az alakban jelenik meg. (A görög drámában ez a leggyakoribb eset.) Ezen belül egyetlen alak lehet — rokon és — ellentett funkciók megjelenítője. Az első variációt Sophoklés Elektrája példázza, aki a vágyott jó virtuális birtoklója — egyszersmind a hős szövetségese. Ugyanakkor a mű csaknem kétharmadában a drámai erő testetöltése is. A másodikat az Oidipus király, akiben a drámai erő és az ellenfél egyszerre van jelen — sőt, mivel „emberek elseje”, 980
