Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - Paksy Ágnes: Kapcsolódások II. (tanulmány)

a legjobb király, a vágyott jó (a város megmenekülése a dögvésztől) virtuális birtoklója is.

3. Egyetlen funkció megoszlik két vagy több alak között (pl. az ellenfél szövetségesének a szerepe — egyidejűleg — Erő és Héphaistos, vagy a drámai erőé — egymást követően — Aias és Teukros között).

4. Valamely funkció távolmarad, de úgy, hogy hiánya révén még erősebben hat. (Mint Aias a prologos elején, Zeus a Prométheusban az utolsó pillanatig, a görög vezetők a Trójai nőkben végig.)

5. Lehet egy funkció létrehozó sejtje, perspektivikus közepe valamely helyzetnek. (Ez a meghatározó szerkezete a Prometheus és a Trójai nők helyzeteinek.)

Ez utóbbi változataként bármelyik funkció nézőpontja (point de vue) lehet a helyzetnek. Pl. az ellenfél és szövetségese (Odysseus és Athéné) nézőpontjából szerveződik az Aias prologosának a közepe. Viszont az exodos 2. helyzetében már a drámai erő szemszögéből (a Teukroséből) az ellenfél és szövetségese (az Agamemnon — Odysseus) közötti konfliktus. (Mind a funkciómeghatározások, mind a kombinációs elvek értelemszerű idézetek — saját fordításban — Souriau Les fonctions dramaturgiques és Ars combinatorica c. fejezeteiből.)

Szükséges végül hangsúlyozni Souriau-nak azt a megfigyelését, hogy a három szereplős helyzet a legtermékenyebb a diszpozíció-változatok közül. (i.m. 185). Ez a görög tragédia klasszikus helyzettípusa. Éppen abban, hogy egy-egy alak több funkciót tölt be, nyilatkozik meg a görög tragédia feszültségének és filozófiai jelentésének a telítettsége.

A Souriau által kidolgozott helyzet tehát a történet elemi egysége. A helyzetek meghatározott rendű változásában lüktet a kibékíthetetlen ellentétben álló igazságok dialektikája ( διαλεγω= szétszed, kikeres, kiválaszt), születik meg a sorsfordulat. A görög tragédia cselekményének a terjedelme egyetlen pozitív vagy negatív sorsfordulat. A helyzetek felcserélhetetlen láncolatában a sorsfordulatot szülő küzdelem ritmusát keressük — feltételezve rendjében az adott műre és a kor esztétikai ideáljára mutató törvény többlet jelentését.

4.1. Lotman a paradigmatikus kombináció elvét így jellemzi: „az egységbe foglalt azonos elemek ismétlődése olyan típusú szerkezetet hoz létre, mint a geometriai ornamens. (...) az ismétlődés csökkenti az elem szemantikai jelentőségét. (...) Viszont előtérbe kerül (...) összekapcsolódásuk módja, így megy egyszerre végbe az elemek formalizálódása és formai kapcsolataik jelentéstartalommal telítődése.”* (i.m. 296—297). Látható, hogy itt szerkezeti alakzatokról van szó, amelyeknek mindegyike a költészet ősi szervező elvére, az ismétlésre vezethető vissza. (Vö. Jakobson 399—423; Fónagy, I; Horváth—Veres; Cs. Gyímesi 79—89.) Fónagy az ismétléses alakzatokkal való közlést „egy fogalom előtti tartalmon alapuló gesztusnyelvhez” hasonlítja, amely — lukácsi szóhasználattal — egy általában vett rend érzékletes absztrakciója. „Világnélküli”, de „mert a tár- gyiasságot semmibe veszi, sokkal mélyebben, bonyolultabban kapcsolódik társadalmi alapjaihoz és annak fejlődéséhez.” A szerkezetalakzatok jelentése párhuzamos a nyelvi üzenettel: nem ismételheti, csak kiegészítheti „préverbális, fogalom előtti (figuratív, zenei) üzenetekkel a szavakban foglaltakat.”* (Fónagy, I 419)

Az egyszerű ismétlés a mondatontúli szerkezetben ritkább esetben jelent esztétikai értéket. Ilyen pl. az epikus egyszavak reddíciója Homérosnál (Devecseri), a paralelizmus a sumer vers kezdeti formáiban (Komoróczy), a gondolatritmus székely népballadákban, (Cs. Gyímesi), vagy éppen kardalok refrénje néhány tragédiában (pl. Áldozatvivők 2., 3. st., Bakkhánsnők 3., 4. st. stb.) Igazában ekkor is variációról van szó: „ugyanazok a részek mindig más környezetben térnek vissza, (...) s ez a szerepüket megváltoztatja”. (Szegedy-Maszák 110)

981