Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)
APÁTI MIKLÓS Időszámításunk közben Nem sokkal azután, hogy újra kezdtük a oiriil-betűk tanulását, apám, egy becsületben megúszott élet és munkástanácsi tagság után bejelentette: „Megyünk, meglátogatjuk a Péterit.” Szól a szó, a lasszó. Nem is annyira be, inkább kijelentés volt ez. Engem kedvem .sámlimon ért a szózalt, az atyai mondat, a koravónsé- gemre frissein rászerelt infiainitálizmusom alól csipogtam vissza: „Viszel engem is?” E sámli már nemigen fog a későbbiekben szerepelni, ezért róla hosszabban, s bátrabban beszélhettek. Néhány esztendeje anyám drámai bejelentést tett: „Nincs már mire leülni ebben a rohadt lakásban.” Apám kilépdesedett a sufniba, a téli tüzelőnek félretett ládadeszkák legvastagabb jai.ból kiválasztott három épnek, száraznak és egyenletesnek látszó darabot, furdancosal hat apró lyukat varázsolt az egyikbe, hármat jobbról, hármat balról, majd összaszögezett egy formásnak látszó sámlit. Nekem nagyon tetszett, anyámnak kicsit alacsony volt. S hiába tiltakozott anyám, hogy ez neki kicsi és alacsony, a következő, nagyobbacska sámli csak hetek múlva készült el, de az már valóságos kis trónus lett, volt csekélyke karfája, és háttámlája is. Hogy már két sámliink lett, anyám nékem ajándékozta az elsőt, leszerelte a másodikról a karfáoskákat és a háttámlát, „minek ez a sok cifraság, mozogni se lehet tőle rendesen”, mondta, és apám végtelen szomorúságára élégette a fölöslegesnek mondott alkatrészeket. Hia neki úgy nem jó, .akkor miért nem adta nekem a kicsike trónust? Gyanakvással elegy szomorúsággal néztem anyám, ahogy pucolja a zöldbabot, de nem: inkább zöldborsó volt szegény, elrévedésem- ben széknek látva azt, aminek se háttámlája, se karfája, se királynője nem volt, bárhogy is igyekezett uralkodni rajtunk lanyám. A kérdésben tehát — „Viszel engem is?” — volt mérni, tapasztalásra épülő elővigyázatosság, .korán fölépült bölcsesség, élromíiani látszó családiasság. Bizony, tartozni kell valahová, s 'anyám állandó sürgölődéséből gondterhes sóhajaiból, keserű kifakadásaiból, ingerültségét palástoló gúnyos megjegyzéseiből 'azt véltem kihallani, hogy elvolna ő nemcsak apám, de nélkülem Is. S hia már így hallottam, hát indokait volt az óvatosság, meg ne sértsem őt, de húzhassak türelmesebb, s több szeretésre szomjas apámhoz. Hogy Péterhez minek kell menni, hová, mikor, nem is nagyon érdekéit. Annyit tudtam mindössze, hogy Péter — nekem Péter bácsi — alapító tagja volt' a Munkásőrségnek, és feleségét, családját elhanyagolni kész rendszereséggel jár el a közös foglalkozásokra, gyakorlatokra, szemináriumokra, kirándulásokra. Apám a tőle megszokott türelemmel figyelte bátyja aktivitását, aki azelőtt szinte semmibe nem vett részt. „Vagy megjött az esze, vagy elment.” Amiből aztán mimdeniki annyit értett meg, amennyit alkart. Nekem nem esett nehezemre a nehézkes paradoxon fölfejitóse. Mert ugye, aki egész életében nemcsak pártján állt az eJinyomoittaJkníalk, a kisemmizetteknek, de köztük is, az jól láthatta a kiemelkedés veszélyeit. Meg az előnyeit is. De pillanatig se hittem, hogy Péter bácsi holmi hétköznapi előnyökért vállalta volna a közösségi szereplést. Öt a fellöbbant, s hirtelen ilefojtoitt fegyverdörgések késztették állásfoglalásra. „Akinél a fegyver, annál a hatalom”, mondta, cseppet sem szemiinaristaként, inkább a vérré vált meggyőződés hirtelen fölcsapó gőzerejével. Kirobbanó erőben volt úgyis, miért ne őrizhette volna teste képességeit? Apám bejelentése mögött — Megyünk, meglátogatjuk a Pétert — akár a testvéri szolidaritáson túli indulat is lehetett, mert anyám .egyetlen szónyi válaszra se méltatta se őt, se kérdéseimet. 730
