Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)
Az úton, Péterek felé, aztán elmondott mindent, csupa olyasmit, amit nem is kellet volna. Ezen a nyáron lettem tizenhárom éves. Péter és kommandója teherautókon érkeztek a lőrinci pártház elé, szovjet tankok és miaigyar katonák közös, ám összehangolatlan védelme alatt. A munkásőrök már kezdtek leugrálni a teherautóikról, amikor egy magyar tank — véletlenül, vagy provokációs kedvében, ne- kidörgött a teherautó hátuljának, meglökte, de olyan erővel, hogy többen lerepültek róla, így Péter bácsi is. Az ünnepség elég kényszer'edettre sikerült, sok volt a sebesült, a mentőautók szirénájában aligha hallatszott annak a magyar és a szovjet himnusz, aminek szánták. Péter bácsi a legsúlyosabban sérülteik sorsára jutott, hónapokig nyomta az ágyat az István kórházban; szinte minden bordája eltört, lépe és mája összezúzódott, a család erős könyörgésére engedték csiak ki a kórházból. „Szóval, beteget megyünk látogatni, fiam. Viselkedj nagyon csöndesen, Péter bátyád még nagyon gyönge.” Ezt mondta apám, s ón már kezdtem bánni, hogy mellé kéredztem; nemcsak az erősebbektől, de a betegektől is tartottam, úgy látszik. Péter bácsi és családja a Mária Valéria telepen lakott, már ekkor híre jöttv hogy majdan egy lakótelepet építenek ide, s a nagy proletár költőről nevezik majd el. Így is lett, csak később. Királydinnyék és futóárkok közt botladoztunk élőre, a nyári verőn. Természetesen gyalog mentünk, ez apámnak könnyű séta volt, nékem erős iramú távgyaloglás. Olykor felajánlotta, hogy a nyakába vesz, de restelltem volna, nem fogadtam el a gyöngéd ajánlatot. „Legalább erősödsz, rád fér” — mondta, oly hangon, mely szívemnek azóta is a legkedvesebb. Suttogott szinte, de hangja így is erős, mély és átható volt, mint életem első slukkja a Munkás cigarettából, alig pár esztendő múlva. Mintha fontos és gyanakvást keltő emberek lettünk volna, úgy szaladotrt eli- bénk Peti, Péter bácsi fia, az unokatestvérem, porzott vaskos lába mögött a homok, mezétláb futott elénk, az arca miaszatos volt, a haja csapzott, kedves kerek feje kicsit félrebillent, karját összevissza dobálta, lengette, hívott, vagy távol akart tartani? Megtudtuk, gyorsain, s hirtelen. „Meghalt, meghalt!” Lestem, miit mond apám. Fölkapta Petit, azt hiszem, nem is mondott semmit, csak a gyerek fülébe dörmögött, aki végre — a férfias erőt érezve — megnyugodott, hónapok óta kórházban volt az apjia, „hazajött, és már csak öt percig élt, de legfeljebb hatig”, motyogta fentről, az én helyiemről Peti, de a sírása végre elmúlt, begyógyult. Kicsit lemaradtam tőlük, sohase vágytam halottat látni, az utcán is félrehúzóditam, hia valakit csomagolópapírral takart le a rendőr, a kilógó lábtól is rosszul tudtam lenni, a kilógó láb a hálál jelképe lett, ilyenkor biztosiam megnyúlik az ember, a rendőrségi csomagolópapírok még az élő emberek átlagmagasságát veszik figyelembe, nem a kinyúlt halottakét, de nem a rendőrök butaságán háborodtam fel, hanem azon, hogy a kilógó cipők valahogy mind hibásak voltak, vagy a talpuk volt lyukas, vagy a sarkuk ferde, ne szépítsük a dolgot, akkoriban (is), aki utácn halt meg, a rossz cipőkben ment utolsó útjára. Manyi néni is élénk szaladt, a fiát mellettem kereste lenn a szemével, csak apám szavára vette észre saját gyermekét, ott fönn a magasban ült, apám széles nyakában. „Meghalt, meghalt...” — sírta el magát, apám mellére borult, s a csoportkép egyensúlyának megtartása apámra maradt. De bírta a széles nőt, és a kissé túlsúlyos gyermekét. Gsak akkor ingott meg, mikor az Öoskös is megjelent. Ha ő is nekiront apámnak, hát minden emberi szépség kiszállt volna e szomorú hármasból, s valószínűleg a poros homokba bucskáztak volna, mindannyian, azaz: négyen. Szerencsére az Öoskös keményen tartotta magát, megállt két lépésnyire, s apám felé nyújtotta balkezét. A jobbja hiányzott, soha nem tudtam megszokni, később se, ezt a balkezes kézfogást. Hisz ha a jobbom nyújtom válaszul, a két kéz nem illik össze. Nem tudtunk kezet fogni. Ha a balt nyújtom? Illetlenség. S bár így könnyűszerrel kapcsolódhat össze a két balkéz marka, ettől igyekeztem ment maradni, eny- nyi balosság sok volt nekem. Az Öcskös középen elválasztott haját se tudtam soha 731
