Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 10. szám - 150 éve született Ilia Csavcsavadze - Ilia Csavcsavadze: Az utazó feljegyzései (Vladikavkaztól Tifliszig) (Manana Szaladze fordítása)
ILIA CSAVCSAVADZE Az utazó feljegyzései VLADIKAVKAZTÖL TÍFUSZIG1 Hat ór,a lehetett, mikor az előtt a vendéglő előtt, amelyben előző este megszálltam, egy mosdatian és kócoshajú orosz „jamscsik”2 állt meg postakocsijával. Furcsa dolog! Az orosz festők rendszerint milyen szépen is festegetik ezeket a bivalynyakú „jamscsikokat”, akiknek a valóságban buta arcuk van, tunyán bíbelődnek a kocsik körül és mozgásuk is inkább állatszerű. Ameny- nyire szépek a képeken, kétszeresen utálatosak a valóságban. De orosz mondás szerint: „i dim otecsesztva nam szladok i prjaten”3. Hogy mennyire édes a füst azt nem tudom, de kellemesnek kellemes, különösen akkor, amikor köny- nyeket hullat a szemünkből. Amikor már felkészültem az utazásra és egyetlen, nagydarab batyuszerű bőráltalvetőmet is bedobtam a postakocsiba, újdonsült francia ismerősömhöz fordultam, hogy elbúcsúzzak. — Ez a kocsi kinek a találmánya? — kérdezte ő, és kezével a postakocsira mutatott, amelyen a még alvó „jamscsik” kedélytelenül lógatta a fejét. — Az oroszoké — feleltem én. — Nem hiszem, hogy lenne nép, amely ezért a találmányért vetélkedni kezdene. Sajnálom önt, hogy ebben kell utaznia, hiszen szétrázza az agyvelejét és a gyomrát. — Mi mást tehetek? Egész Oroszország ebben utazik, remélem, nekem sem esik bajom. — Azért is értek el oly sokat, mert ezen utaznak!... Jó utat kívánok Önnek Isten nevében, de őszintén szólva, én nem mernék egy ilyen kocsiba beleülni. Minden jót. örülnék, ha valaha még találkoznánk, kérem ne felejtsen el engem. Erre kezet nyújtott nekem és erősen megszorított, áhogy az az európaiaknál szokás. Beültem a postakocsiba. A „jamscsik” komoran rámnézett, aztán felszedte a gyeplőket, „hess, hess” sziszegett rá az ázott lovakra és ostorával megfenyegette őket. De az ázott lovak a fülük botját sem mozdították. — Nu, cso-o-ort, trogai sto-li!4 — kiabált erre a kocsis, egyet rántott a gyeplőkön és topogni kezdett. De isten legyen a tanúm, a lovak egy lépést sem tettek. Ezt az egész bajlódást az én francia ismerősöm az ablakból nézte, és majdnem megfulladt a nevetéstől. Minek örül ez a bolond? — gondoltam magamban. — Egész Oroszország ezen jár, nemde? He, he, he! — háhotázott ő: — ezen közlekedik? ki is lenne képes őt utolérni! Bár nem voltam valami szívderítő helyzetben, magam is nevetni kezdtem. A „jamscsik” birkaszemeit haragosan rámszegezte, utána újra a lovak felé fordította vastag nyakát és kétszer is rájuk sújtott vastag ostorával. Erre a lovak rájöttek, hogy nincs mentség, egy-egy ostorcsapásra egyet-egyet rúgtak hátsó lábaikkal és végre lassan elindultak. A köveken ugrándozó kocsi 919
