Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 10. szám - 150 éve született Ilia Csavcsavadze - Ilia Csavcsavadze: Az utazó feljegyzései (Vladikavkaztól Tifliszig) (Manana Szaladze fordítása)

mozgásra a régi és kopott csengettyű kedvetlenül csilingelni kezdett, jómagam pedig ide-oda vágódtam a kemény ülésen.

Így váltam el Vladikavkaztól, az utolsó orosz állomástól, és az utat hazám felé vettem. A Tergi-hídon úgy mentünk keresztül, hogy még a szemem sem mertem kinyitni, féltem, azzal fognak vádolni a honfitársaim, hogy a Tergi vízébe kóstoltam. A georgiaiak valahogy nem szeretik a „Tergittákat”, nem kedvelik őket. Erre igazán alapos okuk van nekik: először azért nem szeretik őket, mert valóban a Tergi vízét itták, másodszor azért, mert.. . másodszor is a Tergi vízét itták, és harmadszor azért mert... mert harmadszor is a Tergi vízét itták. Hát szábad ennyi okos érv után kárhoztani az én szegény oktalan georgiaimat?

Ö, ez az átkozott Tergi! Micsoda kétarcú lény! Nézzék csak, mint a tetszhalott. Mivel nekünk már hátat fordított és arcával Oroszország felé fordult, mivel már mezőkön és réteken folyik és nem a hegyek között, megfeledkezett az óriási dübörgésről. A mi őrült Tergink Vladikavkaznál már nem az a folyó, amelyről az egyik híres költőnk a következőket mondta:

„Tergi rohan, Tergi ordít, a sziklák basszust énekelnek utána” .. /’

Itt ezen a vidéken annyira halk és annyira lassú a mozgása, mint annak akit bottal vertek, vagy mint aki valami magas hivatalt kapott. De lehet, hogy a Tergi azért hallgatag, mivel nincsenek mellette a basszust éneklő sziklák, amelyekről így énekelt a költő:

„ ... Sziklás mellükre a felhők feketén terülték el végig és haragosan és tombolva özönvízzel fenyegették őket” ... — 5

De hiába, jaj neked, én drága Tergim! Barátom, te olyan vagy, mint némelyik jóember, aki mindenhol az ottani szokásokat veszi [fel. De kár a visz- száfojtott dübörgésedért, magas tenorodért, nyugtalanságodért, kár, hogy már nem folytatsz harcot az örök sziklák és a szorosok ellen. Ott a hegyek között mindig olyan érzésem volt, hogy nagyratörő vágyaid nem férnek bele a szűk mederbe. Hiszen a te erős és legyőzhetetlen áradásod annyira tanulságos. Ott fönt senkinek sem sikerült rabul ejteni téged, én Tergim. Itt pedig egy nyúzott és agyonhajszolt oroszlánra hasonlítasz. Kár érted, te hitszegő!

,A élet mondd, mi is vagy te,

miért bánsz így velünk, mi a természeted?”1'

Dél volt, amikor Larszi állomásra értünk. Larsziig a szívem semmi kellemest nem tapasztalt, csak azt, hogy a természet feldúsult a hazám színeivel, a Tergi pedig felgyorsult, megtelt, nyugtalansággal.

Bementem az állomás kopár vendégszobájába, teát kívántam, és egy féllábú katonától, akiről kiderült, hogy az állomás őre, szamovárt kértem. Amíg a szamovárt behozták, a deszkából összetákolt heverőre dőltem és átadtam magam gondolataimnak.

Négy éve annak, hogy Oroszországba indultam, és azóta nem láttam ha920