Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 9. szám - Bodnár György: Lektori jelentés
BODNÁR GYÖRGY Lektori jelentés A címet Sötér Istvántól kölcsönöztem. Ő emelte ki a kiadói gyakorlat közegéből, amikor Rónay László egyik könyvét méltatta. Azt akarta kifejezni véle, hogy olvasói véleményét rögzíti az irodalmi közelmúlt szakaszáról amelynek cselekvő részese volt, s a maga múltjára is az utókor tudatával tekint vissza. Az én viszonyom Hamvas Bélához fordított. Keveset ismerek életművéből, de ez a kevés is meggyőzött róla, hogy egy egész élet kellene feldolgozásához. Tisztelettel néztem azokra, akik vállalták és vállalhatták ezt a hatalmas feladatot, s csak olvasóként kapcsolódhattam be gondolatmenetükbe. Tekintse az olvasó e néhány sort olvasótársa közbeszólásának. * Hamvas Béla akkor indult, amikor a két világiháború közötti magyar esszé virágkorához érkezett. Műfajához vezető útja is hasonló volt az esszéírókéhoz, akik egy megrendült Világban 'és szétesett világmagyarázatoknak hátat fordítva mentek ki „a csillagok alá tájékozódni”, keresték a töredezett helyett az „egészet”. Ök azonban a társadalmak, a nemzetek és más közösségek egészét akarták megérteni — ebben a koordináta-rendszerben igyekeztek visszaszerezni az „emberi” rangját is —, s a szaktudományos válaszokat azért építették egybe a művészi ábrázolással, mert így reméltek maguk-teremtette kilátókat az „egész” felé. Hamvas Béla kételye mélyebbről fakadt és esszéje radikálisabb szakítás volt az „alapformákkal”. Öt a világ és a gondolkodás létének különválása állította meg a maga damaszkuszi útján: az aranykori egység, a mítoszi világtudat elvesztése. A modern korok krízis-tudata táplálta ezt a felismerést, amely magában foglalta az öntelt racionalista rendszerek és az individualizmusok csődjét követő csalódást is, s ugyancsak kifejezte azt a megrendülést, amelyet a XX. század történelmi, társadalmi, politikai abszurdumai váltottak ki. Hamvas Béla már nagy klasszika—filológiai tudást birtokolt, amikor rábukkant vezérgondolatára, s ez sem készen működött későbbi munkásságában: vezérgondolata és tájékozódásai interakcióban voltak egymással, s életműve voltaképpen eme interakció foglalata. A mítoszokat, az egyetemes korokat, a krizeológiát és a tradicionalizmust „kutatta”, de mindezek nem „tárgyak” voltak számára, hanem az önfogalmazás anyagai és lehetőségei. S távol állt tőle a historizálás is: kedvelt korszakainak felmutatása nem élet- vagy társadalmi recepteket sugall, hanem ösztönzést arra, hogy szabadítsuk fel tudatunkat a hamis hierarchiák uralma alól, s érvényes létre törekedjünk. Mindezzel megfogalmaztuk a Hamvas-esszék műfaji lényegét is. Hamvas minden tárgykörében nagy szaktudományos tudással rendelkezik, esszéje tehát nem a szaktanulmány pótcselekvése. Hamvast indítéka távolítja a szaktanulmánytól és közelíti az esszéhez. S indítéka nem valamely program, hanem anyagaival együtt élő vezérgondolat. Azt is mondhatnánk, hogy műfajválasztása, az esszé — egyik következtetése. 892
