Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 9. szám - Hamvas Béla: Olbrin Joachim csodálatos utazása

venegyedikre, megint le a háromszázhuszadikna, megint fel és így tovább, míg egy óra múlva visszatértek a földszintre és a titkár szobájában kimerültén leültek.

Várj egy kicsit, szólt egy idő múlva a titkár, mikor kifújta magát, én majd elintézem a dolgokat.

Csengetett, a belépő szolgának parancsot adott, hogy azonnal hívja össze az igazgatóságot, aztán kiment.

Joachim sokáig ült a szobában kimerültén a nagy hercehurcától, megszédülve a rengeteg emelettől, de attól is, hogy íme most belepillanthatott az embergyártás nagy titkába. Végül eszébe jutott, hogy a titkár nagyon meg van akadva vele. A legjobban szerette volna, úgy tűnik, ha egyáltalán nem is lett volna. Látnivaló, hogy létezésében itt a házban senki sem hibás. Ezekután Olbrin Joaahim meg mert volna esküdni rá, hogy nem is ebben a házban készült.

Egy idő múlva aztán elunta magát. Benyitott az egyik ajtón, azt gondolva, hogy mégis legjobb lesz, ha magával a főkormányzóval beszél és azt hitte, hogy errefelé lehet. iNagy terembe ért, ahol sok műszer hevert, de nem volt senki. Aztán ismét másik terembe, ahol magas támlás székek álltak sorban az asztal körül. Kiért a folyosóra, belépett a szembelevő ajtón, de az alvószoba volt, ággyal, szekrénnyel, mosdóval. Most sorra ilyen lakószobák következték, volt legalább háromszáz, egyik éppen olyan, mint a másik. A folyosó kanyarodott s a szobák folytatódtak. A folyosó végén nagy előtér volt. A tér félhomályos terembe vezetett s itt hangokat hallott kiszűrődni. Benyitott az ajtón és hatalmas kupolás teremben találta magát. A középen emelvény, itt állott egy ismeretlen ember, mellette a titkár. Köröskörül vagy ötszáz feketeruhás ember hallgatott. Joachim eleinte egy kukkot sem értett, de aztán közelebb húzódott a homályban és hallotta, amint a titkár a következőket mondja:

Amint látják, uraim, mindent elkövettem, hogy a dolog végére járjak és megfejtsem ezt a rejtvényt, amelynél nehezebbel még egyáltalán nem volt dolgom. Képzeljék el, egyszerre beállít egy pofa, hogy a fökormányzóval akar beszélni, mert nem találja helyét a világban. Ostobaság, gondoltam. Most már tudom, hogy miért nem találja helyét. Hogyan bírhatja ki a földön olyan ember, akit nem mi készítettünk. Most van szerencsém az ügyet az igazgatóság elé terjeszteni. Vizsgálatot indítani fölösleges. Magam ejtettem meg és megállapítottam, hogy a házban senkit sem terhel felelősség. Figyelmeztetem önöket, hogy azonnal kell intézkedni, nehogy a dolog a főkormányzó úr fülébe jusson.

A titkár szavait csend követte, aztán egy hang szólalt meg:

Elhallgatni a főkormányzó úr előtt?

Erre szükség van. Olyan baj származhatik belőle, amit drágán fizetnénk meg. Ezzel tisztában vannak. Vagy nem?

Üijra csend lett. Egy harmadik hang szólalt meg:

Nekem az a benyomásom, hogy ez az ember misztifikáció.

A titkár dühbe gurult:

Ha ön kíváncsi arra a fickóra, fáradjon el a szobámba és nézze meg. Nincs iktatva, nincs receptje, nincs reakciója. A legjobban szeretném magam is, hia misztifikáció lenne.

Erre az egész teremben nyugtalanság támadt. Sokan felálltak és egyszerre beszélni kezdtek.

Csend legyen, szólt a középen álló ember, nyilván az elnök, ne zajong- junk. Van szerencsém a titkár úr előterjesztésére a következő indítványt ten822