Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)
— A világban dolgozni kell. És ha nem dolgozunk, nem lesz miit megváltoztatni, a világ elpusztul. — Szóval, szerinted ... — Szóval, szerintem a világot nem kell, mert nem lehet megváltoztatni. A világot fenn kell tartani. Dolgozni kell, és kész. — Nézd, Jani! Míg meg voOit a két kezem, dolgoztam én is, tudod jól. Ugyanabban a gyárban, ahol te. A te kezed alatt lettem öntudatos munkássá. Aztán, hogy a gép levitte a karom, a munkásság kinyúlt értem. Iskolákat jártam, s hsa nem is fogott úgy a fejem, mint kellett volna, azért a lényegiét megértettem, ezt te sem tagadhatod. Te meg épp a legfontosabbbat nem akarod észrevenni? Csak nem ez a kis lövöldözés vette el a jobbik eszed? Csak nem félsz? Az én bátyám nem völt valaha ilyen ijedős . . . — Most se vagyok .. . — Akkor miért nem állsz közénk? Miért nem lépsz be a pártba? — Az egyesülésig benne voltam ... Aztán meg már ... — De most más világ jön. Tanultunk a dolgokból. Soha többé ilyen hibát nem fogunk elkövetni, ezt neked megígérhetem. Tudtam, tizenhárom évesen, egyszer majd nekem kell mindent eldöntenem. Tudtam, most még fiatal vagyok. Tudtam, hogy nem tudok semmit. Nem tudtam, mennyi az elevenünk, a halottunk. Közelebb húzódtam apáimhoz. Egy ember lépett be árnyas ligetünkbe, bor volt nála is. Mokány kis ember volt, trikó és nadrág és bajusz feszült rajta, kicsit túl könnyen volt öltözve, legalábbis apám és iaz Öcskös beszélgetéséhez. — Jani! Te itt bújkálsz? — ö az öcsém, ez meg itt a fiam. — Míg nem viseltem szemüveget, apám büszke volt rám, ha kicsi és cingár voltam, aikkor is. — Szervusz, gyerek. Jani vagy te is, mi? — Az vagyok. Hát a bácsi? — Kutas Kálmán vagyok, sírkőfaragó. Neked Kálmán bácsi, apádnak Kálmán öcsém. Hát te? — bökött az Öcskös repdeső kabátujjára. — Neked hol bújkál az egyik kezed? — Hagyd, Kálmán, ő laz öcsém. Bizony, most láttam csak igazán, hogy Kálmán bácsi szemével is néztem, az Öcskös kicsit sem dalmata halász; nincs benne semmi rendkívüli. Széles hajtókájú, kétgombos szürke zakót hordott, szürkéskék inget, bordó nyakkendőt. Pocakja alighanem csak mostanában indult növésnek, de ha itt ülnénk néhány hónapig gondoltam, hasa kicsurogna a nadrágjából, fittyet hányva a nadrágszíjra. Ha már így eszembe jutott a tenger, megnéztem ezzel a szemmel aipámat is. Körülötte se lengtek sósízű tengeri történetek, nem láttam mögötte daliásán dölöngélő tengeri bárkákat, de válla fölött mégiscsak látszott az ég kékje, s niagy ismeretlen, szárazföldi történetek. Szemében jól megfért egymás mellett a kétely, a bíztatás, a szánalom és a szigor, a nyíltszavúság és a csöndességre áhítozó derű. Kálmán bácsi viszont matrózos volt nagyon. Kópés nézése, mesélőkedvű szája, kackiás bajusza, vaskos szemöldöke arról a férfiről meséltek, amivé én, a sovány, gyönge kisfiú sohasem leszek, de ettől még nyugodtan csodálhatom. Kálmán bácsi nem csak sírkőfaragó volt, de kocsis is. Apám elmondása szerint régebben sokat csatangoltak együtt, ültek a bakon és Kálmán bácsi mesélt, mesélt. Apám nagyon szerette a lovaikat, ezért járt össze Kálmán bácsival. Ezekről a találkozásokról apám nem sokat mesélt, de nagyon jól el tudtam képzelni némelyiket, azokat legalább, melyekben lovak is felbukkantak. Kálmán bácsi szerszámozta fel a lovaikat, mire apám kiért hozzájuk, már csak fel kellett ülnie a bakra; de, ahogy én apámat ismertem, valószínűleg megsimogatta a lovakat, a lovak nyakát, az egyiket mindenképpen. Aztán feltornászta magát Kálmán bácsi mellé, az apámnál jóval fiatalabb férfi eligazította kettőjük férfias feneke alatt a hígszövésű zsákot, melyben valaha tűzifák egymást váltó generációi közlekedtek a lerakattól a megrendelőig, előbb a kocsin utazva, majd emberi háton. 735
