Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 8. szám - Apáti Miklós: Időszámításunk közben (elbeszélés)
megszokni. Nem tudom, kit utánzóit ezzel a viselettel, az is lehet, hogy maguktól alakultak így a dolgok. Hisz az ember oly sokszor nem ura a tejének! Ahhoz persze, hogy az ember épp középen válassza el a haját, kell valami oly súlyos kudarc a kamaszkorban, amit csak elfojtani érdemes, elmesélni már nem. Arra gondolok — gondoltam már akkoriban is —, hogy hajunk hátraszoktatása a kiskamaszkor legmegrázóbb élményegyüttese. Ha sikerül — hajunk kudarca ez, a túlzott simulékonyság, engedelmesség árulkodó jegye. Ha nem sikerül — akaratunk osö- köttsége okozta, nemcsak hajunk erőszakos természete, ami persze a mi természetünk is. Innen kétfelé vezet az út: vagy az öldalfésülés bölcs középútját, vagy a makacs kitartás, a férfivá válás rögteli útját hisszük a magunkénak; én legalábbis nem nevezném útnak a kopaszság választását, a nullásgépi terrort, ahogy nem nevezem útnak az Öcskös középein elválasztott hajét se, hisz ez csak úgy alakulhatott ki, hogy esztendőkön át próbálkozott a hátrafelé fésüléssel, de nem sikerült neki. Innen egy lépés lehetett volna a bölcs belátás, az oldalt elválasztott frizura, de nem, ő nem, az istennek sem. Inkább fésülte, lanyhán, csökkenő kitartással, hátrafelé a bozontot, s hagyta széthullani, így középen szinte magától alakult ki valami választék féle, ami az évek múlásával groteszk figurává változtatta viselőjét. Péter hajia szabályos volt, férfias, hátnafésültsége kiegyensúlyozott határozottsággal ruházta föl viselőjét. S most mégis meghalt. Apám nyakában a fia, keblén a felesége, aki egyre hangosabban zokogott; egy huligánforma kamasz meg is jegyezte: „Mit bőgnek itt? Ahelyett, hogy az angolparkban löknék a kecskét...” Esztendők múlva tudtam meg, hogy az angolpark kifejezés tulajdonképpen a Vidám Park intézményét jelenti. Ezen aztán elszomorodtam. Hát ha még azt is tudtam volna, hogy ez a huligán jól ismerte Péter bácsit, tudta róflia, hogy munkásőr, s még azt is, hogy most halt meg. Itt lakott a telepen, a Valérián, és itt nincs titok. Később egy bírósági tárgyaláson találkoztam vele, nemi erőszakért ítélték el, jogerősen. De apám mintha meg se hallotta volna a huligán szavát: az időkét se mindig. Lerakta nyakából Petit, unokatestvéremet, Manyi nénit megcsókolta, az Öcsköst is, aztán felém fordult. „Nem neked való ez, gyerek.” Akkoriban, ha a moziban egy partizánlányt megcsókolt egy borostás partizán, a filmet csak tizenhat éven felüliek nézhették meg; roppant komolyan vették a nénik a pénztárban is, a nézőtéren is e tilalmat, egyáltalán azt, hogy kinek mi való. Sok türelem, szerencse és ötlet kellett e tilalmak kijátszásához. Volt, kinek ment a dolog, s volt, kinek soha. Úgy éreztem apám mondatából, mintha egy ilyesféle film kezdődne most az életünkben, ő bemehet a moziba, engem meg kinn akar hagyni. Belecsimpaszkodtam a karjába, nem akartam egyedül maradni a napfényes utcán, míg apám a széksorok közt a helyére botorkál. „Vigyázz a gyerekre.” Ez Manyi néninek és az öos- kösnek szólt, belőlük tehát joggal formált jegyszedőt a képzeletem. Oibáltaim őíket, toporzékoltam, míg apám elbúcsúzott benn a lakásban testvérétől. Mikor visszajött, a szemében sírás nyoma látszott, haját összebarzolta az ideges, tehetetlen bánat. Elköszöntünk Manyi nénitől, Petitől, a Valéria telep kertes házikóitól, a poros játszóterektől, valami azt súgta, ide se jövünk egy darabig. „Gyere” — mondta apám az öcskösnek, „beülünk valahová.” Öcskös, áki igyekezett erősnek látszani, könnytelen szemmel nézett iá semmibe, valamit motyogott maga elé, csak ennyit értettem .......ez meg lesz bosszulva...” M ióta az Öcsköst életveszélyesen megfenyegették, arcára mély vonalak, szívére hideg könyörtelenség árnya települt. Kezdett mozihőskónt viselkedni, irodalmias szavakat használt, apám és én olykor agyunkat megfeszítve próbáltuk megérteni, mit mond, s hogy e mondás mögött mire-mifcépp gondol. „De ez meg lesz bosszulva . ..” hallatszott legutóbb is, de ilyen szavakat ő korábban inam használt, senkivel szemben, efféléket a Visegrádi utcában mondanak majd, vagy mondták volt, nem a Mária Valéria lakótelepen, ráadásul a Visegrádi utca az egy regény, ez meg itt: élő, eleven lelkek nyomortanyája. Vagy ellenkezőleg? Az irodalom beletrafál az életünkbe? Kimondja szavaival 732
