Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Végel László: A forradalmi hit, mint erkölcsi probléma. Az emberre rászoruló remény Slobodan Šnajder Confiteor című drámájában
májában. A sztálini világegyetem lakója néma, ha a saját igazi dimenzióját kell kifejeznie, a protagonistáik ártatlanak, nem a bűn, hanem a rajongás, a világmegváltás gondolata vezetett a pokolba. S ezért beszél a Planetárium vergiliuszi ihletésű vezetője kozmikus allúziókban róla; ez a kozmosz végtelen kiterjedésű, de névtelen. A Pokol körei azonban halványan, bizonytalanul, de megvonhatok. A legdémo- nikusabb, hogy senkinek sincs állandóra kijelölt helye benne. Abban a pokolban, ahová a hit vezetett, egy rettenetes felismerés fogan meg: a reménység nem méltó az emberhez. A kör szélén Babel, az író foglal helyet. A szorongó művészember különös, groteszk retorikával kerüli a Pokol tapasztalatairól szóló beszédet, a szabadság egyetlen értelme: az elhallgatás. Ahol még lehet hallgatni, ott még talán élni is lehet. A Művész, aki csak a formát őrizné, bravúros meséket gyárt, élettörténeteket, s jelenetről jelenetre bűvészmutatványokkal leplezi félelmét. Nem az a problémája, hogy a rettegés átitatja egész lényét, hanem az, hogy hogyan hallgasson róla. Amikor a maszkja lehullik, groteszk gurmanparádét rendez, a Pokol kis örömeit parafrazeálja. A következő kör Saroltáé és lányáé, Annáé. Sarolta, a megbélyegzett (férjét Szibériába száműzték), még nem tudhatja pontosan, melyik körbe tartozik, viszont tisztában van bűnével: az ártatlansággal, amiről hallgatni kell. Éppen ezért Sinkó és Sarolta találkozása már-már apokaliptikus, mert megidézi a dráma egész cselekményét. A pokoljárás személyes tónusai kerülnek előtérbe. Sarolta személyes élménye már csak a saját ártatlansága, de azzal is tisztában van, hogy ebben a világban senki sem lehet tiszta, kételkednie sem szabad, mert ezzel önkéntelenül is bizonyítaná a vád igazát. És a legszörnyűbb vád Annától származik. A lánynak nem szabad tudnia a titkot az apjáról, azt, hogy büntetése igazságtalan. A Pokolban nem szabad kételkedni, nem szabad vitatkozni. Anna felmentő érveket nem kaphat sem anyjától, sem a világtól. A Pokol mindenható, amely néhanapján megengedi az Isten létét. Anna naivitása is ebből a mechanizmusból fakad. „Te vagy az én kommunista angyalom”, mondja neki Sarolta, látva ezt a naivitást. A lány elmereng. „Anyám, nem szörnyű-e, hogy a Szovjetunióban ennyi belső ellenség van?” Sarolta a nyílt kérdésre reagálva kénytelen újra játszani a szerepét. „Igen, elszaporodtak ezek a férgek.” A kommunista theodocia ezen a ponton abszurdumig vezet. Ezt az abszurditást csak Anna tudja megérteni. „Édesanyám, nem a mi kommunista feladatunk-e, hogy, mint trockista férgek megöljük magunkat?” Erre az egyetlen logikus okfejtésre Sarolta nem tud mit válaszolni. „Ez azt jelentené — folytatja Anna —, hogy a Szovjetuniónak két belső ellenséggel kevesebbje lenne.” Ezt a „menekülést” azonban senki sem vállalja, és a körök egyre szűkülnek. Már valamivel beljebb foglal helyet Kun Béla és Lányi József, a Komintern két funkcionáriusa. Nekik már nincs pontosan megfogalmazható saját akaratuk, automatikusan lesznek tragikus emberek, mert sehol sincs pontos norma arra, hogy milyen legyen a helyes magatartásuk. Ők állandóan azonosulni akarnák a pokol törvényeivel, amelyet nem ismerhetnek. Egyetlen tettnek, gesztusnak sincs állandó értéke, ebben a világban nincsenek mércék, amelyekkel meghúzható a jó és a gonosz közötti határvonal, s ezeknék a mércéknek a keresése is veszélyes lehet. A Pokol nemcsak bizonytalanság, hanem a tökéletesen megszervezett viszonylagosság is. Ezt példázza Jonovnak, a kommunista funkcionáriusnak az életfelfogása. Jól tudja, hogy semmi sem biztosíthat védelmet a rettegés ellen, ezért feltétlenül alárendeli magát neki: a rettegéstől csak a rettegéssel való teljes azonosulás véd meg. Vagy pedig a művészet, mint totális hazugság. Ennek képviselője Sadr, a szobrász, aki mindaddig védett, amíg művészetével a hazugság teljességét képes megfogalmazni. A monumentális forma, a pátosz, a hősi retorika ennek a hazugságnak a formanyelve. Ebben az alapjában kiismerhetetlen világban, melynek népe egyazon illúzió nevében lett kárhozatra ítélve, mindenki lehet vádló és vádlott, senki sem tudhatja pontosan, melyik szerepet kapja, és mikor vonják meg azt tőle. A dantei kozmológia teljesen összekuszálódott, elvesztette iránytűjét. Így minden vezérelv nélkül, tanácstalanul kell benne tévelyegni, azzal a reménytelen felismeréssel, hogy átfogó 675
