Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Végel László: A forradalmi hit, mint erkölcsi probléma. Az emberre rászoruló remény Slobodan Šnajder Confiteor című drámájában

megismerése teljességgel lehetetlen. Sinkó és Irma ezt a világot járja be, részint félálomban. A jelenetek valóságtartalma erős, viszont a kettőjük valóságérzékelése fokozatosan gyengül, a legvalószínűbből lesz a legabszurdabb. Az illúziók foglyainak pokla kezd a pokol rémképére hasonlítani, káprázatra, vízióra.

Ezt a jelentést fokozza Snajder drámaírói technikája, amely e bonyolult felépítésű és viszonyú, ingatag világot igyekszik egyszerű dramaturgiai eszközökkel kifejezni: a legmélyebb víziókat is lírai gyűrű veszi körül, az egyszerű, tiszta párbeszéd, a szubtilis diszkurzus. A pokol vízióit neutrális, tárgyiasan lírai hangnemben fogalmazza meg, rövid, indulatmentes replikákkal építkezik. De ahogy távolodnak a hősök ettől a világtól, úgy kap a drámai diszkurzus szorongatóbb vonásokat: a hit csele a történelem „válláról” az ember vállára helyezi a súlyt. A „pokol tornáca” című jelenet, amely tulajdonképpen ennek a felismerésnek a jegyében fogalmazódik meg, már az újabb, autentikusabb élet nevében szól, de a nar- ráció még őrzi az előző víziókat. Szüntelenül visszautal rájuk, miközben az új valóságról meseszerű hangnemben szólal meg. „A régi világ még nem halt meg teljesen, az új még nem született meg a maga teljességében”, mondja ebben a stádiumban. De a kontemplativ üdvtörténet dekomponálása már megtörtént. A drámai cselekvés diffúzzá válik, elveszti központi hit-magvát. Sinikó beszélgetőtársa, egy gyermek, 1968-at emlegeti. Kovács, az egykori egzekútor Sarolta palicsi extati- kus szövegét mondja fel, ami ironikus módon asszociál a kozmikus millenniumi menetelésre. Sadr, Sarolta mártíriumságát exploatálja, felháborító módon róla mintázza a sztahanovista nő szobrát. Kovács púpos emberként a Planetáriumtól kérdezi, vajon elkezdődik-e az új ezredév, melyben ő a csillagok útját követheti. Sinkó magatehetetlenül kérdezi Sarolta árnyát: „Mit tettek veled, Sarolta?” A nő válasza leleplezi e lidércálmot: „Nem. Mit nem tettetek meg ti?” Az ambivalencia ezzel kiteljesedik: a látomás és a valóság összefonódott, ha egy álom megvalósulni látszott, akkor ez a valóság fantasztikus lett.

A dráma befejező része, a „mennyország”, amely a drámai szerkezet utolsó egységére, a megoldásra utal, viszont teljesen a mikrorealista stílus jegyében íródott. A mennyországban minden közönséges és valóságos. S ebben az illuzórikus világban kérdezi Sinkó: „Bocsássunk-e meg azoknak, akik az álmaink voltak?” Kiderül: a mennyország álma a pokol, és semmi más. A kör itt bezárul. A forradalom nélküli forradalmár belép a metafizikus dimenzióba. A mennyország valóságos és ironikus kritikája emlékeztet arra, hogy a forradalom sohasem végső állapot, hanem szüntelen úton levés, soha sem a teljes valóság és soha sem a teljes álom. „Honnan ennyi fény?” kérdezi Sinkó halála percében. S ennél a fénynél nem marad hely, hová rezignáltan el lehet temetni a lét sikertelenségét. De ennél a fénynél felismerhetővé válik a maximális kitartás értelme is, ami már nemcsak az eudémia tanulságát hozza, hanem megteremti a visszafelé tekintés értelmét, azt a tudatot, hogy az út nem volt hiábavaló. A halál előtti fény visszafelé sugároz, és megvilágít egy végső, de mégis értelmes felismerést: csak a nagy keresők találtak meg valamit, de azért voltak keresők, és azért találtak meg valamit, mert nem voltak megelégedve sem a kereséssel, sem a megtalálttal.

A Confiteor mennyországa tehát nem a kiúttalanság harmóniája, hanem a hát mélységesen emberi önkritikája. A Snajderi szemlélet szerint a mennyország környezete szürke, majdnem banális. Ebben éppen ellentétes az Isteni színjáték színekben, látványokban gazdag paradicsomával, amelyre egyébként asszociálni kíván. A sötéten csillogó világfolyamatra mem a mennyország a válasz. A főhős gúnyos, utolsó kacaja mélységesen igazolja ezt a feltevést. Kacagni a mennyországban, ez a méltóságteljes plabejusi válasz arra a hipotézisre, hogy megszűnt a keresés és az út értelme. Snajder drámájában ugyanis a drámaszerkesztés tagolása klasszikus, amely elvben lehetővé teszi a tragikus konfliktusok egyenértékű kibontását. A tagolt részek azonban minduntalan új tartalmakat foglalnak magukba. A hit drámája neon játszódhat klaszikus keretek között, mert a hit hordozóinak nincs egyenértékű ellenfelük — sem a vereségben, sem a reménységben.

676