Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Végel László: A forradalmi hit, mint erkölcsi probléma. Az emberre rászoruló remény Slobodan Šnajder Confiteor című drámájában

kerül, s onnan előbb vagy utóbb felbukkan. Ellenben a forradalmár arra lesz kárhoztatva, hogy ezt a végtelen időt fürkéssze, azzal vitatkozzon, vagyis megjelenik a forradalom nélküli forradalmár típusa. Ennek a típusnak egyik jellemző dimenzióját tárja fel Sarolta, amikor elkeseredetten felkiált: „Imagination au pouvodr!’. Minden a képzeleté, minden az emésztő időé és semmi a valóságé. Sinkó és Sarolta Bécsbe menekülnek; újra a hit útjára lépnek, az ilyen út állandóan visszatérő motívuma lesz a Confiteornak. A határőr ugyanis megkérdezi Sinkót, ki is ő tulajdonképpen. Zsidó, csavargó, hangzik a válasz, úton levő ember, vagyis forradalmár forradalom nélkül.

Viszont az út vállalása újra felveti a hit kérdését. Űjra át kell gondolni a forradalom és az erőszak viszonyának problémavilágát. De az úton egyetlen döntés sem végleges, egyetlen következtetés sem helytálló, az út a forradalom hiányának szimbóluma, a lélekkel váló beszélgetés színhelye. S ekkor merül fel a hősben az a gondolat, hogy a hit önmagáért való érték is lehet, és ezért a képzeletbeli Istenhez fordul. „Ha a forradalom nem születik meg, akkor mitévő legyek én? Ügy tűnik, Te szereted a szenvedőket. Engedd meg, hogy szeresselek Téged. Mentsd meg a hitemet. Sok-e, amit kérek? Adj jelet. Még ma. Kísérts meg. Ne kímélj. Azt akarom, hogy szükséges legyek. Valahová tartozni szeretnék.” Ha a forradalom lehetetlen, akkor szükség lenne egy olyan Istenre, aki méltó az emberhez. Az Isten azonban néma, a forradalom mégis távoli és bizonytalan, alapjában véve felismerhetetlen jeleket ad. A hős életérzése az expozícióban ábrázolt hitkereső útra emlékeztet, csak most már a vereség tapasztalatával.

Ami azonban akkor közvetlenül a konfliktus és a katarzis felé vezetett, az most csak elmélyíti a világkép egységének hiányát, az most a forradalom eszméinek ellentmondásos reinterpretálását idézi elő. A bécsi zarándokút kételyei közepette az Isten nem ad jelet magáról, de a forradalom igen, mégpedig különös módon, a hős lelkiállapotának megfelelően. „Aki tud az Istennel beszélgetni, az majd tud a Párttal is”, mondja neki az Ismeretlen. A válságszakaszból kivezető utat végül is az biztosítja, hogy a hős újra felismeri a forradalmi cselekvés reményét. Ami Szabadkától Pestig megtörtént vele, az most miniatűr formában megismétlődik a bécsi templomtól a bécsi erdőig vezető úton. A hit újra valóságtálajra lel. A drámai szerkezet válságnak nevezett egységéhen a drámai cselekmény már nem jut el a csúcspontig, hanem tudatos dramaturgiai eljárás alapján éppen itt tárul fel leginkább a cselekvéshiány, az ima, a tanácstalanság, az önemésztő tépelődés. Ebben az egységben bontakozik ki leghatározottabban a dráma metafizikai dimenziója, .és itt fogalmazódik meg legkövetkezetesebben, hogy a forradalom nélküli forradalmár legsúlyosabb problémája a hit; mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy megrekedjen a hitnél, hogy az út végére érjen. Ezt a jelentést sugalmazza a mind élesebben felbukkanó dramaturgiai eljárás: az ismétlés.

Szerkezetileg a válság egységének alapvető problémája tehát a hitnél, a belső embernél való megrekedés, a következő drámaszerkezeti egység, a sorsfordulat viszont újra a hit problémáját tárgyalja, de ellenkező módon: szembesíti a valósággal. Itt kezdődik a forradalom nélküli forradalmár pokoljárása. Ennek a drámarésznek a színtere Moszkva, az úgynevezett megvalósult szocializmus otthona, a sztálini világ. Míg az előző részben, a válságban az ember elsősorban önmagával küzdött meg, és az Isten volt a kereső ember részére a fenyegető jel, a sorsfordulat egységében Sztálin válik azzá. Ebben a drámaszerkezeti egységben a drámai narráció majdnem klasszikus jellegű: a hős még egyszer megpróbálja megoldani saját problémáját, a forradalommal való azonosulás kérdését, vagyis autentikus élet- tartalommal kívánja átitatni saját hitét. Ez a rész ugyanakkor epikus szerkesztésű is, részletekben, jellemekben, helyzetekben gazdag. Míg az előző részben a hős önmagára koncentrál, itt teljesen a külvilágra figyel. A Confiteor mottójának Daniéra való utalása itt kap konkrétabb jelentést: a sorsfordulatban feltárul a sztálini Pokol köreinek rendszere. A moszkvai Planetárium ennek a világnak az egyetlen értelmezési lehetősége, vezetője Vergiliuszhoz hasonlóan kommentálja a pokol belső világát. De róla ő sem beszélhet határozottan, csak metafizikus utalások for674