Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Végel László: A forradalmi hit, mint erkölcsi probléma. Az emberre rászoruló remény Slobodan Šnajder Confiteor című drámájában
dimenzióit, hogy olyan tragikus helyzeteket hoz létre, amelyekben mindkét félnek, az erőszak vállalóinak és az erőszak tagadóinak is igaza van, és mindkét fél saját élete kockáztatásával bizonyítja igazságát. Ha a megváltás lehetséges, akkor ez már kellő bizonyíték ama, hogy az erőszak szükségszerű. De ennek a konfliktusszerkezetnek a specifikuma éppen az, hogy bár a konfliktus létrejön, a valóságban mégis egy homogén gesztusban rejtőzik. Sinkó és Kovács egyként nyúlnak a puska után. Eközben Lányi próbálja megfogalmazni a felmentő ítéletet. „Sinkó, itt egyáltalán nem rólunk van szó. Mi itt nem vagyunk fontosak. Miért maradjunk mi tiszták?”, kérdezi puskával a kezében. Sinkó pedig vállalva a gyilkos fegyvert így válaszol: „Még a halottak is ölnek, Józsi”. A gyilkolás, a bűn vállalásának egész víziójával találja magát szembe. „Milyen szerencse, hogy halottak. Milyen szerencse, hogy mi öltük meg őket”, folytatja Kovács. Ebben a rövid párbeszédben mindhárom szereplő tulajdonképpen saját katarzisát is átéli. Lányi abban érzi a megtisztulást, hogy magáévá tette a bűnösség imperatívuszát, Kovácsban tudatosodik, hogy ő csak eszköz, Sinkó pedig belátta, hogy az erkölcsi ambivalencia tartósan felváltotta a hitet. E katarzis lényege: a másik ember megértése, a közös tett vállalása. A Confiteorban tehát a konfliktus és a katarzis sajátos módon egybeesik. A dráma további fejlődése éppen a konfliktus és a katarzis utáni állapot kibontakoztatása. Snajder dramaturgiai technikájára jellemző, hogy a formai-szerkezeti jegyek átrendezésével átértelmezi a forradalom korszerű mítoszát, a forradalmat mint kollektív szimbólumot. A Confiteor drámai szerkezetének válságperiódusa ugyanis nem más, mint a konfliktus és a katarzis újraértelmezése, annak a kegyetlen ténynek a kiderítése, hogy ez a konfliktus nem bontakozhat ki soha gazdagon, hanem azonnal „felfüggesztődik”, katarzisra kényszerül. A modern dráma sokáig a katarzis elmaradásának problémájával került szembe, Snajder újítása, új szerkezeti eljárása az, hogy a katarzis túl gyorsan zajlik le és túl gyorsan érkezik, vagyis a mai világ konfliktusai nem bontakozhatnak ki, mert a katarzis szorításába kerülnek. A kettő egybeesése pedig azt jelzi, hogy egyik sem foglalhat el centrális helyet a modern ember világképében, helyette a kettő permanens váltakozása kerül előtérbe. Ennek köszönhetően a modern világkép dekomponálódik, elveszti univerzális minőségét, azokat a paradigmákat, amelyek valamiféle végső bizonyosságot képviselnének az egyéni magatartások számára. A konfliktus és a katarzis egybeesése bom- lasztólag hat a modern világkép kialakítására, a kettő szimultán jelenléte állandóan felszabdalja egyetemességét, a modern világkép tehát mindig csonka, az egyén mindig csak annak részletére van ítélve, és soha sem tekintheti át az egészét. A Confiteor drámai szerkezetének válságszakaszában ezért megnyílik az epizódok láncszerű sora, minden epizód kapcsolódik a fiktív egészhez, olymódon, hogy visszhangozza a konfliktus és a katarzis szimultán megjelenését. Ez a dramaturgiai eljárás meghatározza a dráma tetemes részét, mondhatjuk, hogy a drámai cselekmény leghosszabb szakasza a konfliktus és a katarzis „utóéletének” állandó rein- terpretálása jegyében zajlik. Ebben a világban ugyanis minden „utóélet”, mert az igazi, amelyre a hővök vágytak, a megváltás centruma, állandóan rejtőzik előlük. Drámaszerkezeti szempontból mind a válság-, mind a sorsfordulati részben de ugyanúgy a megoldásban más-más hangsúllyal, más-más történelmi faktúrában a hősök visszatérnek a mind nehezebben áttekinthető világkép egészéhez, újra át akarják élni azt, és újra meg akarják fogalmazni benne saját sorsukat és helyüket. Snajder tehát visszahódítja a katarzist a modern dráma részére, de bebizonyo- sul, hogy az széthangolódik, állandóan reprodukálódik, és ezzel kiváló ikeretet teremt a forradalom nélküli forradalmár tragédiájának megfogalmazására. Ennek a szétszóródásnak a siratóénekét elsőnek Kun Béla fogalmazza meg. A forradalom vereséget szenvedett, mondja, de lesznek, akik visszatérnek az örök sötétségből. Lehet, hogy csak száz év múlva, veti közbe valaki. Kun Béla nem tétovázik. Ez is megtörténhet, válaszolja. S addig a forradalmár szüntelen ellentmondásra, konfliktusai katarzisra, katarzisai pedig konfliktusra lesznek ítélve. De a forradalom eszméje ezzel még nem szenved vereséget, hanem egy végtelen útra 673
