Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 7. szám - Végel László: A forradalmi hit, mint erkölcsi probléma. Az emberre rászoruló remény Slobodan Šnajder Confiteor című drámájában

hat, amely nem jelentkezik mindig ilyen extrém formában, de ettől függetlenül minden forradalmár számára nyugtalanító. Ez pedig a forradalom és az erőszak viszonya. A racionális oknyomozás alapján a Confiteor hősei, így Sinkó is, tisztában vannak azzal, hogy erőszak nélkül nem létezhet forradalom, a hitből erőszak által lesz praxis. De ezzel párhuzamosan felvetődik a kérdés, vajon ez a praxis nem árnyékolja-e be magát az eszmét. A jó ügy érdekében végrehajtott erőszak nem hagy-e nyomokat magán az ügyön? A kecskeméti kulákök szabotálják a forradalmi rendeletet, felégetik a -búzát, ezáltal a pesti munkásság kezébe kevesebb kenyér kerül. A forradalmi törvények szelleme egyértelmű, halálbüntetést kell kimondani rájuk. De felmerül a kínzó kérdés, vajon a forradalmi erkölcs azonos-e a forradalmi törvénnyel? A Confiteor ezt a dilemmát nem egyoldalúan oldja meg, hanem a döntéshozatal belső tragédiájára helyezi a hangsúlyt. „Ha megöletem őket, egy egész világ terhe zúdul rám. Ha megkegyelmezek nekik, akikor is ez történik.” A drámai hős tehát tudja, hogy két rossz között kell választania, és ebben az antinómiában merül fel a hit minőségének a kérdése. Aki nem választ: kilép a hitből, aki választ, megbotránkoztatja azt. Meghallgatja még Lányi megjegyzését. „Nagy kérdés, Sinkó, hogy egyáltalán kommunista vagy-e?” Ezek után mondja ki felszabadító ítéletét. De ez az ítélet nem a végső döntés, csak minden döntés viszonylagosságának felismerése. S ezen a ponton veszti el a hit saját ártatlanságát. A forradalmár mindig döntésre van ítélve, a döntés pedig hordozza az erkölcsi világ ambivalenciáját: ez lesz a hit legnagyobb sebe. A Confiteorban ez a dilemma állandó jellegű, a végső szót a dráma ebben az ügyben nem mondja ki. Inkább nyomon követi a dilemma belső ingadozását, módosulását, kiteljesedését. A következő jelenetben például éppen Sinkó kénytelen megváltoztatni a dilemma hangsúlyait. Budapesten ellenforradalom tör ki, ezt csak fegyverrel lehet megsemmisíteni. Lányi puskát nyújt Sinkónak, aki ezt elfogadja. A két jelenet szembesüléséből kiderül, hogy a Confiteor nem szegezi szembe mereven az erőszakot és az erőszak megtagadását, hanem a köztük levő igen árnyalt erkölcsi világot elemzi. Az erőszakot vállalni kell, ha nincs más kiút. Olyan kényszerű cselekvésforma, amely nyomot hagy a célokon, de ez is jobb, mint a célok megsemmisülése. De mi a kritériuma annak a döntésnek, amelynek alapján teljesen egyértelműen kitűnik, hogy valóban nincs más megoldás? A hit nem lehet, mert az csak az egyénre reflektál, az elméleti tanács pedig — miként az a Szovjetházban folyó vitából kiderült — szintén bizonytalan. A teoretikus ember nem tudja felismerni a célok és az eszközök közötti feszültség feloldásának módozatait. Sinkó ezért együtt lő az ellenforradalmárokra, és eközben minden másodperc elteltével bizonyosabb lesz, hogy a „megváltásnak” nincs erkölcsi törvénye, a forradalmárnak az egész világot kell vállalnia, annak bűneivel együtt. Az „új világnak” nincsen előre eltervezett erkölcsi kódexe, nincsenek bizonyossággal rendelkező tiszta útjai, a forradalmi ember arra ítéltetett, hogy egyéni, szubjektív erkölcsi döntéseket hozzon, holott éppen ezeket kívánta felülmúlni, amikor a közösség új, univerzális értékeit kereste.

Lányi, de méginkább Kovács, akik a konfliktus másik felét képviselik, nem így élik át a forradalom és az erőszak ellentmondását, viszont ez nem jelenti azt, hogy ők nem lesznek áldozatai annak. Kovács például egészen tudatosan vállalja az erőszak programját, az a forradalmár-típus, aki közvetlen célok megvalósítását tűzi maga elé; ám korántse gondoljuk azt, hogy nem tudatosodik benne az erőszak ambivalenciája a távoli célok vonatkozásában. Ezt a feltevést megerősíti Kovács életének alakulása is. ö ugyanannak a forradalmi könyörtelenségnek lesz áldozata, amelynek híve volt, őt feláldozza a forradalom, hogy megőrizze a távoli reményt, az újrakezdés lehetőségét. Az elszánt harcosok saját következetes logikájuk hálójába jutnak: az a végrehajtó aki kíméletlenül érvényt szerez a forradalmi törvényeknek, végül is saját életének feláldozásával erkölcsileg hitelesíti a törvényt, és így bizonyítja saját privát erkölcsének tisztaságát. Vagy nem ő volt-e a forradalmi dialektika legkövetkezetesebb kalandora, a gyilkolás szentje, aki mindenestül alárendelte magát a forradalomnak?

Snajder drámája tehát éppen azzal tárja fel a forradalom toposzának mitikus

672