Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1987 / 1. szám - Szkárosi Endre: Positiones elaborandae (Bertrand Russell beszélgetése Szkárosi Endrével)

Válasz: Ezt a struktúrának kellene tudnia. Az első kérdés az, hogy a struktúrát működtető személyek között viannak-e olyan erők, akik valamennyire akarják ezt, vagy sem. Az irodalmi művészet kategóriájának tágítására, az avantgarde-experimentális irodalom értékszempontjainak integrálására a jelek szerint a jelenlegi intézményi struktúra nem, vagy csak jelentéktelen részben képes. Nem volna viszont talán olyan rettentően nehéz az intézményi struktúrát egy-két ponton kiegészíteni, vagy működését a szükségletek felé orientálni (ezen természetesen kulturális, a kultúra működéséből adódó szükségleteket értek). Ez részben elhatározás kérdése is, az avantgarde-experimentális irodalom azonban közel sincs abban a helyzetben, hogy ezt elhatározhatná. Mások vannak ebben a helyzetben, és itt nem csak a kultúrpolitikára gondolok — bár ebben a struktúrában a tényleges hatalom végül is az ő kezében van —, hanem minden egyes becsületes, felkészült literátorra, íróra, kultúrszakem- berre. A maga — mégoly csekély — mozgásterén mindenki dönthet, mindenki nyithat, alakíthat.

Alapjában véve mégis az újító irodalomnak kell az értékszemlélet változását ki- kényszerítenie, mégpedig alternatív irodalmi és kvázi-irodalmi fórumok, ezek mentén pedig alternatív értékrend kialakításával. Nagy hátrány persze, hogy a jelenlegi kulturális struktúrában ezek a fórumok csak informálisak, esetleg fél-formálisak lehetnek, ám ez az intézményesedéshez — ami az avantgarde-experimentális irodalom önmeghaladásához is szükséges volna, hogy marginalitásában ne vesszen bele nar- cisszoszi tükörképébe — és az értékszemlélet befolyásolásához amúgyis kikerülhetetlen lépcső. Az effajta tevékenység különben nem áll példa nélkül: elég, ha Galántai György balatonboglári vállalkozására vagy fáradhatatlan művészetszervezői tevékenységére, Beke László elméleti és kritikai megalapozású műpártolására vagy Erdély Miklós pedagógiai munkájára, az UZS munkásságára, Bernáth(y) Sándor jégtörő funkciót ellátó artkonstruktőri elszántságára stb., stb. gondolunk; s akad példa az irodalom terén is: a — sajnos nem magyarországi — Magyar Műhelyé, a — sajnos belső terjesztésű — Jelenlété és Medvetáncé, néhány kalózkiadványé, plakáté, szórólapé, klubesté: ám ezek a fontos, mégis elszórt irodalmi jelenségek megfelelő infrastruktúra hiányában még nem szerveződhettek árnyalt, sokféleképpen motivált, de egybefüggő kultúra-szegmentummá.

Kérdés: És milyen volna ez az alternatív értékrend?

Válasz: Ennek alakulnia kell, nem pedig varázsütésre létrejönnie. Másfajta értékrend és értékrendek persze léteznek, csak még nem eléggé alternatívák.

Fontos, hogy amikor alternatív értékrendről beszélünk, ne az egyoldalú szembenállás dimenziójában gondolkozzunk, bár ezt a helyzetből adódóan nem mindig lehet elkerülni. Jó volna, ha ez az értékrend a tradíciót is képviselni, asszimilálni tudná, úgy értem, érdemi választ tudjon adni a hagyomány kihívására, s ha már a tradicionális irodalomfelfogás nem hajlandó az újító irodalmat integrálni, az újító irodalomfelfogás képes legyen a tradíciót poétikájába szervesíteni, vagyis szintetikus irodalomszemléletet kialakítani. A valóságban ez egyelőre alighanem utópia, mindaddig, amíg tradíció és újítás viszonya az irodalomszemléletben rugalmatlan, gyanakvó, egymást kizáró és pszichotikus. A valóságban a két oldal között — ezt most idézőjelben mondom, hiszen nem csak két oldal van, és nem szabad beleegyezni, hogy csak két oldal legyen és hogy csak két oldalban gondolkozzunk — egyfajta nem kiegyensúlyozott kölcsönösség áll fenn: az alternatív értékszemlélet annál inkább képes a tradíciót magába szervesíteni, mennél inkább hajlandó és képes a tradicionális értékfelfogás a folyamatos és esetleg radikális igényekkel föllépő újítást szemléletébe beépíteni. Nagyon fontos attribútuma kell, hogy legyen az újító irodalomnak a hagyományhoz való szerves viszonyának tisztázása; kimutatni, hogy a hagyomány értéklényegét tekintve az újítás hagyománya, az újítás pedig nagyrészt a hagyomány minőségéből következik, és értéktartalmának megfelelően leendő hagyomány.

Egy virágzóbb és ellentmondásosabb irodalmi kultúra kiépülésének alighanem e kölcsönös, alkotó tolerancia és az annak nyomán történő szemléletgazdagodás volna az alapja. Néhány szolid kezdemény mutatott is már példát bizonyos szintetikus ertékszemlélet érvényesítésére — az Űj Symposionra és a volt Mozgó Világra gondolok —, ám egyben arra is, hogy a kérdést tekintve megkerülhetetlen az ízlésirá57