Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
ni, hogy a megfelelő hangnemben írjon Fumóniáról, a francia mit sem sejt, nincs aki figyelmeztesse s a nő erősen tetszik neki. — Ezt többízben volt alkalmam ellenőrizni — tette hozzá szerényen. Eduárd növekvő érdeklődéssel meredt rá, egy-két gyors parancsot adott, kiugrott az ablakon, megkapaszkodott a fal kiszögelléseiben, elért a csatornáig, fölkúszott a tetőre, tetőről-tetőre szökkent, legvégül a színház tetejére. Javában folyt az előadás. Besurrant a ruhásszekrénybe, illatos szoknyák lebegtek ernyedten, mint elvi- rágzott virágok ősszel, derűs kombinék, tele titkokkal és megejtő parfümökkel, lankatag harisnyák... Kívül fölorkánzott a taps, lábak dobogtak, a folyosó is fölzajdult, föltárult az ajtó: Berta. Ledobta magáról a kosztümöt, nagyot nyújtózott a sárga kombinéban, a tükör elé telepedett, arcát bekente lemosó krémmel... Betotyogott laz öltöztetőnő, rakosgatott, dünnyögött valamit, aztán kitotyogott. Eduárd látta, hogy a pillámat elérkezett. Az ajtóhoz osont, kinyitotta, hogy úgy játszódják, mintha kívülről jönne, de a művésznő nem figyelt oda, hanyag mozdulattal megvált kombinéjától s szórakozottan morzsolgatta a kurta dialülaimat, Eduárd bezárta az ajtót is feléje lépett... — Művésznő, — suttogta, — ez az este, ez a nagy élmény, az ön felejthetetlen játéka... Művésznő... — Mit akar? — kérdezte hidegen, — menjen ki! — Művésznő, én... ezen az estén értettem meg, hogy mi a művészet, hogy mi az élet... Ekkor megfordult az asszony. Szeme tágrameredt. — Ki maga? ... De ... de hát hol... hol felejtette a fejét? ... a ... — Aki önt látja, elveszíti a fejét, — vágott közbe Eduárd. Berta elmosolyodott. Szélesen. Az aggodalom elpárolgott szeméből. Eduárd tétova lépésekkel közeledett, és forrón, megbabonázottam beszélt... Tengerekről, melyek Berta két szemében élnek, trópusi izzó éjjelekről, ismeretlen szigetek csodáiról, tekintete illatáról, hangja simogatásáról, művészete feledtető erejéről. . . Berta csak állt, állt tiszta meztelenül, hagyta leikébe ömleni a szavakat, félkézzel a toalettasztalra támaszkodott, a másik kezével elfödte szemét, lélegzete meggyorsult, mind lázasabban emelte mellét. . . Aztán Eduárdra vetette két nedves, kigyúlt szemét... — Különös idegen, — kérdezte halkan, — honnan ismered szívemet, melyet férfi nem tudott soha megismerni? — Ismerem lelkedet, szép művésznő, mert egyetlen gondolatom te vagy. — Ügy érzem,- minden szavad lelkem legmélyéből fakad, el nem suttogott szavaimat hallom megszületni beszédedben... Ki vagy te? Mondd, hadd tudjam nevedet, hadd susogjam el magányos órákon, hadd érezzem átsiklani számon a nevedet, hadd érezzem, miképp horzsolja ajakam, mint valami légiesen finom csók. .. — Ismerlek, — folytatta Eduárd, — mert véled voltam mindig, én voltam a ruhád simogatása, ,a festék az arcodon, a cipő a lábadon, a tenyerek lelkes tapsa a nézőtéren, én voltam az ital, mely megnedvesítette szádat, az étel, mely táplált... És most eljöttem hozzád, mert mindenemet odaadtam már neked, látod, félember vagyok, hiányzik a fejem, hiányzik a szívem, most elhoztam, ami még megmaradt, neked akarom adni ezt is. Két zsebével gyöngéden fölemelte, gyöngéden lefektette a sezlonra s mohó szerelmes csókokkal borította be testét, mely fehér volt, vakított, megtört rajta a lámpák éles fénye. . . Dutout ott didergett az izgalomtól és dühtől betegen. Bántotta a hiúságát, hogy a művésznő nem jön. Rémüldözött, hogy mégis el talál jönni, mert bántotta a hiúságát, hogy alsóruhában találkozzanak. Háromnegyed tizenegy, éjfél, negyed egy, fél egy... Háromnegyed egykor árnyék sötétítette el a nyitott ablakot. A szürke nadrág. Pillanatig habozott, aztán odabo61Θ
