Életünk, 1987 (25. évfolyam, 1-12. szám)
1987 / 7. szám - Kolozsvári Grandpierre Emil: A nadrágok lázadása (regényrészlet)
madik a kávéház s ha valami előreláthatatlan körülmény kikényszeríti őket ebből a kicsiny területből, mellükhöz kapnak és megfulladnak. Elfogódottan, föilajzott idegekkel hatolt mind beljebb 'és beljebb, az ismeretlen ország lelke felé... Az utcán ődöngött Dániel is, határozatlanul, zavarodottan. Tudta, hogy sietnie kell, hogy jövője gyorsaságától és ügyességétől függ, hogy ez a kaland az utolsó játék. Ez bénította meg. Kevés nyom állott rendelkezésére, úgy sejtette, hogy a Fajgyártópárt szerezte meg a franciát. Autóba ült, hogy ha már nem tudja, mit csináljon, legalább siessen. Ütközben töprengett. Aztán találomra kiszállt s bement a Bús Fumonhoz. Az előszobában nyugtalan tömeg, ölberakott kézzel öregasszony ült, szeme görcsösen meredt a mennyezetre, arcán olykor nyers rángások hasítottak át. A sarokban rokkant katona rezegtette kápráztató gyorsasággal elfelejtett lába csonkját. Három komor ember egymás mellett: vidéki küldöttség. Kalapjukat hasukra szorították. ősz apák magolgattak megható frázisokat különös, elrévült arckifejezéssel. Időnként a titkár: — a kegyelmes úr el van foglalva ... nem, kérem, a kegyelmes úr nem emlékszik önre. . . sajnálom, de lehetetlen. . . Ilyen ügyekben tessék talán a rendőrséghez fordulni. Benn kövéren szunnyadozott a Bús Fűmön. Vannak kisoroszok, vannak nagy oroszok. Éppígy vannak bús fumonok és egyszerű fumonok. A bús fűmön fő tulajdonsága, hogy nátha helyett honfibút kap. Ezért fölöttébb gyakran gyengélkedik; megbetegszik, ha hazája történetéből elolvas egy fejezetet: — másképp kellett volna csinálni, akkor ma gondtalanul élhetnénk, nem kellene törni magúinkat, harcolni utálialtos problémáikkal, pipázhatnánk egész nap a kék fűmön ég alatt, a jó langyos fűmön napon. . . — Beteg, ha a választások nem sikerülnek kívánsága szerint, ha fiacskája azt mondja, hogy zakson, vagy azt, hogy fürolni, ha egy argentínai nem tudja, hogy ki volt a Legnagyobb Fűmön, ha egy angol itt járt, s nem mondta az újságíróknak, hogy Funavár a legszebb város Európában... Valamiért mindig beteg, mindig bús. Mélyeket sóhajt, ha vicceket mesélnek neki. Színházba azért jár, mert nem szabad pusztulni hagyni a fűmön művészetet és egyformán sóhajtozik zsöllyéjében, ha tragédiát, vagy ha bohózatot játszanak. Rávicsorít mindenkire, aki jókedvű, aki nevet: — a fűmön ember méltóságteljes, az igaz fumonnak zokogni kell. — Ebédjét olyan arckifejezéssel fogyaszthatja el, mintha szeretett hitvese a szomszéd szobában feküdne ravatalon, ugyanígy mosdik és törülközik. Élete lejárván, sóhajtva hal meg. Bánatosan, hogy egy fumonnal megint kevesebb van a földön. Ott roskadozott íróasztala előtt. Kövér fején zsíros barna haj tenyészett, szeme alatt zacskók puffadoztak, orra rezeit, s alatta fölfelé fordított fekete kifli: a bajusz. Párnás vállain nem látszott, hogy tizennégy hivatal terhét hordozza. Tizennégy hivatalt pumpált meg naponta fergeteges sóhajtásaival. Mint lepkék a fény körül, ittasain kóvályogtak a (sóhajtások körülötte, odaiszállottaik közé és a világ közé. Velük takarózott éjszaka és ragyogó nappalokon, télen és júliusi kánikulában. Nyiszlet, sorvadt asszony tipegett eléje. Fogatlan szájából lázas panaszok zuhogtak, karjai bizarr arabeszkeket róttak a levegőbe, táncoltak, mint élő írásjelek, valami gyötrelmesen kifejező képírás jelei. — Kegyelmes uram! — a hang patakzó könnyekbe fulladt s elúszott velük. A karok olyan fáradtan tekerőztek már, mintha a halált rajzolnák a levegőbe.... — Hát bizony jó asszony, keserű időket élünk... Ilyen időket, hajh, talán soha nem is élt nemzetünk... Nem bizony... Én azt mondom, várjunk azzal a méltósá- gos, azzal a józan türelemmel, amely fajunk sajátja... Hajh, keserű időket élünk... Az előszoba mind jobban megtelt. A vállak a falaknak feszülnek, a falak megrokkantak, belekapaszkodtak a mennyezetbe, a mennyezet recsegett. .. Dánielre került a sor. Beszélt a franciáról, a csődről, kért, könyörgött, fenyege612
